A blog bejegyzéseihez mellékelt képek nagy része 1918 előtt készült képeslap. Körülbelül három éve gyűjtöm őket, és már a magyarországiakból is jóval száz fölött járok, még igencsak messze a teljességtől. Egy gyűjtőtársnak több mint háromszáz ilyen lapja van, és ő sem tudja, mennyi lehet még. Mint tudjuk, az első képes levelezőlapok az 1880-as években készültek, tömegesen 1900-tól forogtak. Hogy hányféle képeslap készült, ember meg nem mondja, mert a nagy kiadók mellett közepesek és egészen kicsik, falusi fényképészek és egyemberes vidéki nyomdák is beszálltak az üzletbe. Ha csak Magyarországot és az 1918-as időhatárt nézzük, akkor is százezres nagyságrendről van szó – nem ennyi darab, hanem ennyi féle készült, összesen sokmillió példányban. Kevesebb a rajz, több a fotó – az emberek vonzódtak az új médiumhoz, amely ekkoriban törte át az egyedi reprodukció korlátait, és jelent meg különféle sokszorosítási technikákkal. A legtöbb lap városrészletet, épületet ábrázol, de van mindenféle más is: gőzmozdony, kávéház, sóbánya, festői tájak, ipartelep, falusi lakodalom és ezer egyéb. Közte cigányok is.
Tessék belegondolni: a dualizmus korában az emberek egyebek mellett cigányokat ábrázoló képeslapokat vásároltak, és azokat el is küldték a barátaiknak, rokonaiknak. Ezek kevés kivételtől eltekintve nem gúnylapok, nem a címzett ugratását célozzák, hanem egyszerű képi közlések, afféle vizuális kijelentő mondatok. Azt hiszem, világos a következtetés: a kor emberei a cigányokat az élet természetes részének tekintették. Ma ezt úgy mondanánk, hogy elfogadók voltak a cigányok irányában. Tovább vizsgálható, hogy milyen is volt az a társadalmi helyzet, amit elfogadtak, a jelenség mégis szembeötlő.
Vajon ma vennének-e, küldenének-e cigányokat ábrázoló képeslapokat? (Ezúttal tekintsünk el attól, hogy a műfaj éppen megszűnőben van, kiszorítja az mms és az email). Szavazzunk. Nem azt a kérdést teszem fel, hogy a nagyra becsült olvasó tenne-e ilyet, hiszen aki ezen a blogon jár, cigány-ügyben aligha tekinthető átlagosnak. Inkább azt kérdezem, hogy Ön szerint, szerinted mások mit szólnának a dologhoz. Tehát:
Természetesen képeslap jön most is. Orsovában adták ki, 1915-ben járt postán, de szinte bizonyos, hogy a felvétel valamelyik dél-erdélyi (nagyszebeni) szász, vagy a szász kultúrkörhöz kapcsolódó fotográfus műtermében készült. Az erdélyi százságnak a cigányok iránti nyitott érdeklődése rendkívül figyelemre méltó, és másképp nem magyarázható, csak ha feltesszük, hogy a szászok és a cigányok alapvetően konfliktus nélkül éltek egymás mellett. Ennek pedig gazdasági alapjának kellett lennie (még a végén marxista leszek). A korabeli szász sajtót, levéltári anyagot ma szinte senki sem kutatja, pedig fontos információk lehetnek ott arról, hogy a cigányok és az Erdélyben a legmagasabb színvonalú termelési kultúrában élő szászok között volt-e gazdasági együttműködés.
Ez azért érdekes, mert a cigányság 20. századi talajvesztésének fő okozója a társadalmi munkamegosztásból való kihullás, a termelési folyamatba való illeszkedés képességének elveszítése. Vajon a szász vidékeken a cigányok a huszadik század elején még meg tudták tartani ezt az illeszkedést? Ha igen, hogyan lehet, hogy éppen a legfejlettebb területeken történt ez? Vajon a szász gazdaság egyszerre volt fejlett és az archaizmusig menően konzervatív? Mindenesetre nem véletlen, hogy ott működött a kor világviszonylatban is egyik legjelentősebb cigányság-kutatója, Wlislocki Henrik. A képen a két vidám legény széles román övet, tüszőt visel – ha máshonnan nem tudnánk, ez is jelzi, hogy oláhcigányok. Ruhájuk kissé rongyos, de amúgy rendezett. A kép beállítása arra utal, hogy a fényképész csupán bemutatni akart, mindenféle indulati töltés nélkül.
