Ezúttal semmi aktuálpolitika, helyette egy kis kultúrhistória, a 19. század végéről. Íme.

 

Három évvel az osztrák-magyar kiegyezés előtt, tehát 1864-ben egy soproni születésű, harminc esztendős pap, bizonyos Varga Mihály került a Győr megyei Zámolyra plébánosnak. Lelkipásztori szolgálatát a községben tizennyolc éven át látta el, ekkor Esztergom-vízivárosi plébánosi kinevezést kapott. A számos újságcikket és több könyvet publikáló pap hat évre rá nagyszombati, újabb három év múlva pozsonyi kanonokká lépett elő, földi pályája végeztével onnan szólította magához az Úr 1906-ban. Nyájának jó pásztora lehetett az első papi községe nevét írói névként felvevő Zámolyi Varga Mihály, de erről mára legföljebb néhány egyháztörténeti szakmunka emlékezne meg, ha egyéb művei mellett meg nem ír egy igen figyelemre méltó, terjedelmes kötetet is, A sátoros cigány cím alatt. Azt nem állíthatjuk, hogy ez a mű egyedülálló a maga nemében, ellenkezőleg, a téma az előző századfordulón, illetve az azt megelőző évtizedekben a szépirodalomtól a tudományig terjedően napirenden volt. 

 

A cigány nyelvtan első tudományos igényű feldolgozása Bornemisza (Breznyik) János (1815 - 1897) selmeci tanár nevéhez fűződik, aki 1853-ban adta közre „A czigány nyelv elmei” című kötetét Pesten, miután azt az Akadémia ülésén is felolvasta. Őt követte Ihnatko György (1840 - 1885) főgimnáziumi tanár, aki 1877-ben Losoncon adta ki „Cigány nyelvtan”-át. Győrffy Endre (? -?) „Magyar és czigány szótár. Cigányul mondva vakeriben” cím alatt 1885-ben Pakson adott ki egy szójegyzéket. Sztojka Ferenc (1855 - ?) szótára (Ő császári és magyar királyi fensége József főherceg magyar és czigány nyelv gyök-szótára. Románé álává) először 1886-ban, majd 1890-ben jelent meg. 

 

A cigány nyelv művelésének legismertebb alakja Habsburg József főherceg (1833 – 1905) volt, a nádor fia, aki maga is megtanult cigányul, és 1888-ban kitűnő cigány nyelvtant adott közre, amely 1902-ben németül is megjelent. A magyar kiadáshoz a tudós Ponory Thewrewk Emil bőséges, értékelő cigány bibliográfiát (irodalmi mutatót) csatolt, amely azóta is egyik kiinduló pontja az idevágó kutatásoknak. 

 

Két brassói születésű tudós, Herrmann Antal (1851 – 1926) és Wlisloczky Henrik (1856 – 1907) ennél sokkal messzebbre ment, amikor az erdélyi cigányság nyelvének, szokásainak, hiedelmeinek, népköltészetének átfogó kutatásába fogtak. Wlislocki tanári állását feladva szinte maga is cigánnyá lett, vándor karavánokhoz csatlakozott, velük élt, ismereteit tehát első kézből vette. Élete utolsó tíz évét elborult elmével, nyomorban töltötte. Munkáinak többsége, köztük fő műve (Vom wandernden Zigeunervolk. Bilder aus der Leben der siebenbürger Zigeuner. Hamburg, 1890) mindmáig csupán német nyelven olvasható. 

 

Hermann Antall, aki klasszikus tudós pályát futott be, a német mellett bőségesen publikált magyarul is (egyebek mellett Wlislocki népköltési gyűjtéséből is fordított), cigány tárgyú közleményeinek száma jóval meghaladja a százat. Az előző századfordulóra Herrmann a nemzetközi tudományos élet elismert szereplője lett, még a brit székhelyű Cigánytudományi Társaság (Gypsy Lore Society) főtitkárának is megválasztották. 

 

E kiemelkedő tudósok mellett essék még említés egy harmadik brassói firól, bizonyos Koós Ferenc nyugalmazott tanfelügyelőről (1828-1905), aki szerény kötetében maga gyűjtötte cigány dalokat és meséket adott közre eredeti és magyar nyelven 1903-ban. 

 

Varga Mihály kötete nagy figyelmet érdemel, összes hibájával és gyengeségével együtt, mindjárt három okból is: mert vitán felül jó szándékú, mert a maga idejében a nagyközönséghez szólt közérthető nyelven, és végül mert ankedotikus hangvétele mellett is hordoz forrásértékű információkat, a magyarországi cigányok történetéhez hasznosítható adatokat. 

 

Mielőtt ezen okokra térnénk, egy megjegyzés. Legalábbis 1895 óta tudjuk, hogy a vándor (sátoros) cigányok sokkal kevesebben voltak, mint akár a kortársak hitték, akár az utódok hiszik ma. Magyarországon 1893 január 31-i fordulónappal országos cigány összeírás zajlott (a fővárosban sajnos nem végezték el a munkát), és az eredmény megjelent a Magyar Statisztikai Közlemények 1895. évi IX. kötetében. Ebből kiderül, hogy a számba vett kereken kétszázhetvenötezer cigány közül mindössze nyolcezer tartozott a ténylegesen vándorlók közé, a huzamosan egy helyben tartózkodók száma pedig további húszezer volt, a többi mind letelepedetten élt, még ha csak faluvégi putriban is. Mondhatnánk, hogy persze, a vándorokat nehéz összeszámolni, de ezzel méltánytalanul lebecsülnénk a kor statisztikusainak szakmai hozzáértését. Közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy a XIX. század végére a hagyományos értelemben vett vándor cigány életmódnak már csak írmagja maradt Magyarországon. A megmaradt néhányszáz karaván egyfajta optikai csalódást okozott a kor társadalmában, úgy tűnt, mintha még mindig sokan lennének, egzotikus voltuk ráadásul amúgy is magára vonta a figyelmet. 

 

Bizonyára Varga Mihály is úgy gondolta, hogy jelentős népcsoportról ír. Mindenesetre a cigányok felé irányuló jó szándék a kötet minden sorából kiolvasható. Különösen, ha valaki nem a mai normák alapján akarja megítélni a szerzőt, hanem ahhoz a szellemi környezethez viszonyítva, amelyben élt. A szerző helyenként maga utal rá, hogy zámolyi plébánosként személyes tapasztalatokat szerzett a cigányokról. Olyan messze ugyan nem ment, mint kortársa, Szmodis János gelsei plébános, aki anyanyelvükön prédikált cigány híveinek, de a kötetből világosan kiolvasható, hogy Varga is szívén viselte a cigányság sorsát.

 

Ami a közérthető nyelvet illeti, azt igazolja a maga idejében meglepő siker: a könyv tíz év alatt három kiadást ért meg. Először 1890-ben jelent meg Budapesten „Humorisztikus néprajz” alcímmel, és ekkor még valóban több volt benne a tréfás anekdota, mint az érdemi információ. Ebben azonban nincsen semmi meglepő: ez a kor az anekdoták aranykora, úr és paraszt azzal múlatta az időt, a jó történetmondó a társaság megbecsült tagja volt. A közkézen forgó cigány anekdotáknak amúgy a cigányok valódi életéhez nem sok köze volt, úgy keletkeztek azok, mint a következő évszázadban a viccek. A XIX. század végének anekdotáiban a cigány sztereotip figura, az alaphelyzet is többnyire ugyanaz: bajba kerül, de furfangos észjárásával, talpraesett válaszával kivágja magát. 

 

Úgy lehet, hogy a könyvkiadó, társaságban hallgatván Varga Mihály kanonok mulattató cigányadomáit, rábeszélte a főpapot, ugyan szerkesztené kötetbe a rövid történeteket az olvasók gyönyörűségére és a kiadó hasznára. De a munka szemlátomást túlnőtt az eredeti kereteken, és Varga tehetségéhez képest néprajzi és történelmi kiegészítést is csatolt hozzá. Némi távolságot mégis tartott saját munkájától, mert Zámolyi V. Mihály néven jegyezte a „Népnevelő” Kiadóhivatal által napvilágra bocsátott, száznegyven oldal terjedelmű kötetet. 

 

A második, bővített kiadás már Pozsonyban látott napvilágot, 1892-ben, bizonyára a szerző költségén. A sátoros czigány, néprajz, írta Zámolyi Varga Mihály, második bővített (kézirat) kiadás – ez áll a kötet címlapján. A kézirat szó beszúrása alapján arra gyanakodhatunk, hogy a munka lényegében készen volt az első kiadás idején is, a kiadó akkor az anyagot megkurtította, de most teljes egészében napvilágra jött, ahogy a szerző eredetileg elgondolta. És valóban, az előzőnél több mint kétszerte bővebb könyv a már közölt anekdoták mellett most már érdemi néprajzi anyagot is tartalmazott.

A könyvet alighanem jól fogadta a nagyközönség, mert bizonyos T. Pelikán Krizsó 1899-ben újabb kiadásra vállalkozott. Ez a kötet már közel ötszáz oldal, pedig néhány részlet el is maradt a második kiadásból. Ám azt kell mondanunk, hogy a több ezúttal kevesebb, a derék kanonok a kiadást fölösleges és téves bővítményekkel, dilettáns történeti fejtegetésekkel terhelte meg, olyan területekre tévedt, ahol nem volt jártas, miközben a második kiadásból olyan részeket is kihagyott, amelyekért kifejezetten kár volt. 

 

Hangsúlyoznunk kell, hogy Varga Mihály nem volt sem történész, sem néprajzkutató, és munkáját is eszerint érdemes megítélni. Ma már sokkal többet tudunk például a cigányok történetéről annál, amit a kötet első fejezete (A czigányfaj a történelem kétes világánál) közöl. Forrásértéke mégis van – tudniillik a fejezet hű képe annak, ahogy a kor látta a dolgot. 

 

Még inkább igaz ez a következő két fejezetre, amely A czigány egyénisége és A barnák családi és társas élete címet viseli. Varga Mihály könyve csak kisebb részben szól arról, hogy milyenek voltak a cigányok száz évvel ezelőtt, ám annál többet mond arról, milyennek látták a cigányokat a XIX. század végének Magyarországán, milyen képzetek és sztereotípiák éltek az emberekben. És ez sem kevés. 

 

Aki kellőképpen járatos a cigány néprajzban, természetesen hiteles információkat is kihámozhat a szövegből. Varga Mihály két évtizeden át élt cigányok közelében, eközben számos érdekes megfigyelést is tett. Gyakran esik a műkedvelő szobatudós hibájába, véletlenszerű tapasztalatok alapján általánosít, előítéleteihez keres igazolást, össze nem illő dolgok között von párhuzamot, buta közhelyeket tálal közismert igazságként – ám mindezen rárakódott rétegek mögül rendre kicsillan a szemtanú megírta valóság is, egy száz évvel ezelőtti dunántúli falu cigány lakóinak mindennapi élete. 

A fentiekhez stílszerűen Kátsa cigány hű képe 1900-ból, amint a kor egyik legnépszerűbb anekdotázója, Göre Gábor (alias Gárdonyi Géza) megteremtette. Kátsa a furfangos cigány őstípusa, szereti a semmittevést, sokszor bajba kerül, de mindig kivágja magát, és közben mindig fején találja a szöget mulatságos bölcsességeivel. Amúgy Gárdonyi utóbb kissé szégyellte ezt a korai sorozatát. Nem teljesen ok nélkül, annak műparaszti világa nem sok hasonlóságot mutat a valósággal, mint ahogy Kátsa cigánynak sincs sok köze a korabeli valódi cigányokhoz. Az emberek azonban szerették, mert éppen azt találták benne, amilyennek a cigányokat meg a falusi bírókat elképzelték.