Ritka eset, hogy az ember valami egészen újat talál ki. Az újnak tűnő gondolatokról többnyire bebizonyosodik, hogy már mások is hasonlóra jutottak. Rendben is van ez így. Nem előreszaladni kell, hanem szinkronban lenni. Verne Gyula sem a jövőt látta előre, hanem saját korának a haladásba, vagy ha úgy tetszik, a jövőbe látásba vetett hitét fogalmazta meg zseniálisan. Ezáltal lett örök érvényű.

 

Nem én találtam ki, hogy a cigánysággal kapcsolatos eddigi mainstream megközelítés – az a bizonyos píszí, a cigányság sorsát szenvedéstörténetként leíró, a többséget gyógyíthatatlan rasszistaként értelmező felfogás és beszéd - téves. A különböző kultúrák együttélésével kapcsolatban valószínűleg az egész euroatlanti civilizáció felfogása fordul éppen. Mikor ezt a blogot elkezdtem írni, az lebegett a szemem előtt, hogy hozzájáruljak a probléma olyan, mondjuk így jobboldali megközelítésének kiformálásához, amely legalább annyira érvényes, mint a modern liberalizmusé. Vagy még érvényesebb. Hogy a cigánysággal értelmesen, empatikusan foglalkozás ne legyen egy bizonyos szellemi irányzat kizárólagos felségterülete. Most már látom, hogy rám is érvényes, amit Berzsenyi írt Napóleonra: Nem te valál győző, hanem a kor lelke, szabadság. Bizony, a kor lelke. Mindig az a győző.

 

A kor lelke pedig – úgy látom – azt mondja, hogy az a modern liberalizmus, amely talán a hatvanas évek hippi- és diákmozgalmaiban gyökerezik, és amely szembefordult az apák (és anyák, hogy píszík legyünk) világveszejtő konzervativizmusával, nacionalizmusával, sőt etnocentrizmusával (és amely azóta is kacérkodik az ezekkel szemben állónak tekintett kommunizmussal), tehát ez a modern, a 19. századi szabadelvűségtől meglehetősen messzire távolodó liberalizmus mára egyre kevésbé képes érvényes válaszokat adni a nagy társadalmi kérdésekre. Gabonájából mára kiperegtek a szemek, csak szalmát csépel nagy buzgalommal, üres sablonokat hajtogat, és nincs érvényes válasza a valódi problémákra. Nagyszerű, hogy Európa befogadja a világ menekültjeit, csakhogy azok időnként a befogadókra gyújtják a várost. Szép, hogy Európa toleráns az ide érkezőkkel, csakhogy azok egyre nagyobb hányadának eszében sincs toleránsnak lenni a befogadókkal szemben. Derék, hogy Európa törődik a nagyvárosok hajléktalanjaival, csakhogy azok egyre nagyobb része disznóólat csinál a környezetéből, és köp a többség normáira. Szívmelengető, hogy Európa gondoskodik a szegényeiről, csakhogy egyre többen potyautasokká lesznek, és szemrebbenés nélkül élősködnek a többségen.

 

A hetvenes években másodmagammal autóstoppal jártam be Nyugat-Európát. Egy linzi srác, aki történetesen felvett, kezembe nyomta a lakása kulcsát, ő nem lesz otthon, együnk amit a hűtőben találunk, reggel dobjuk be a kulcsot a levélszekrénybe. Egy francia srác – életében akkor látott először, amikor Nantes előtt felvett – meghívott párizsi lakásába, öt napig nála laktunk a barátommal (a felesége nem volt boldog, az igaz), ő is adott lakáskulcsot, jöjjünk, menjünk, amikor tetszik. Szabad, nyitott, vonzó multikulti világ volt, különösen nekünk, akik a létező szocializmusból jöttünk.

 

Csakhogy azóta eltelt több mint harminc év. Ami akkor igaz volt, ma nem az. Aki a mai kérdésekre akkori válaszokat ad, téved. A magyarországi modern liberalizmus gyűjtőszervezete, az SZDSZ nem azért omlott össze, mert vezetői rosszul politizáltak, hanem mert eszmei zsákutcába került. Nem az elvtelenség lett a veszte, hanem elvei érvénytelensége.

 

A cigányokkal kapcsolatban a hazai és nemzetközi mainstream média látszólag még mindig ugyanazt képviseli. Még mindig a cigányok elnyomásának okait kutatja, és leli fel a többségi társadalom rasszizmusában. De ennek már nincs foga. Viszont az új, érvényes megközelítés sincs még kimunkálva. A szellemi vákuumban pedig ott grasszálnak a tényleges rasszisták és a problémákat primitíven leegyszerűsítők. Velük elbánni sem lesz könnyű. Úgy hogy bőven van itt gondolkodni és megfogalmazni való.

 

Képeslapunkat 1900-ban adták fel Marosvásárhelyen, méghozzá Lányi Hermin úrhölgynek, Szarvasra. A kiadója bizonyos A. von Palocsay Brünnből (Brno), a felvétel gyulafehérvári – egy kis ízelítőül a Monarchia működéséről (további adalék: a marosvásárhelyi posta szeptember 10-én vette fel, és Szarvasra érkezett 11-én, másnap).

A kép mintha ablakot nyitna a múltra, a gyenge reprodukciós technika ellenére híven idézi az erdélyi város egykor volt pillanatát. Az idős cigány embert nem a néprajzi figyelem állította a fényképezőgép elé, inkább a kuriózum keresése, mégsem érezzük úgy, hogy akár a legcsekélyebb feszültség is érződne a szituációból. Azért ez már a leszakadás kora, az erdélyi cigányság növekvő hányada – tudjuk más forrásokból – ekkorra éppúgy kiszorult a társadalmi együttműködésből, ahogy a magyarországi társaik. Ez a kép, ez a megállított pillanat még a cigány szempontból is jó emlékű „békeidők” dokumentuma.