A nyomozás lezárult, a bizonyítás befejeződött. Megvannak a gyilkosok, megvan az indíték. Meglepően sok kommentelő nem hiszi el, hogy így van, pedig gyakorlatilag biztos, hogy amit a rendőrség állít, az igaz. Azok voltak, akiket megfogtak, úgy történt, ahogy elmondták, azért történt, amit kiderítettek.

A valódi kérdés nem is ez. Hanem hogy hogyan fajulhattak idáig a dolgok. És erre a kérdésre egyáltalán nem könnyű válaszolni. Ugyanis több, egymásnak tökéletesen ellentmondó felelet is lehetséges.

Az egyik szerint a tragédia mélyén a társadalomban mind jobban megerősödő előítéletesség lapul. Ott követtük el a hibát, hogy nem elég határozottan, nem elég szigorúan, nem elég korán léptünk fel ez ellen az előítéletesség ellen. A gyilkosoknak – következtet az indoklás – valójában azok a cinkosai, akik tűrték az előítéletességet, sőt politikai haszonszerzésből még össze is kacsintottak vele. A rasszizmus szelleme szabadult ki a palackból, és mindenki bűnrészes, aki nem próbálta még idejében megakadályozni. A továbbiakban tehát az a feladatunk, hogy az eddigieknél még eltökéltebben küzdjünk az előítéletesség ellen. Különben bármikor újra gyilkosságok eshetnek.

A másik magyarázat szerint viszont a túlhajszolt jogvédelem felelős a helyzet elmérgesedéséért. Az állandó rasszistázás, a többségi társadalmat bűnösnek, a cigányságot ártatlan szenvedőnek való beállítás, a problémák letagadása, a feszültségek erővel való elfojtása, az őszinte beszéd kiiktatása. A gyilkosoknak azok a legfőbb cinkosai – mondja ez az indoklás –, akik elérték, hogy az elfojtás alatt szörnyű indulatok gyűljenek fel, egészen a robbanásig. Ráadásul – szól az érvelés – az úgynevezett jogvédő magatartás a cigányságot is elkapatta, önveszélyes módon szembefordította a többségi társadalommal, mintegy kiprovokálva a konfliktust.

Hol az igazság? Először is nézzünk szembe azzal, hogy ma a magyar társadalom cigányellenes. Sokkal inkább az, mint húsz éve volt. És most nem azokról beszélek, akiknek minden évben ellopják a krumpliját a hátsó kertből. Hanem azokról, akiknek életükben soha semmi személyes ütközésük a cigányokkal nem volt. Ugyanis a nagy többség ilyen: legtöbben úgy éljük le az életünket, hogy cigány emberrel nem kerülünk konfliktusba. Csupán „tudjuk”, hogy milyenek.

Ennek a cigányellenességnek többféle oka van. Az egyik valóban a „jogvédők”, a hasbaszúrt Józsikáért tüntetők arroganciája. De nem ez a fő baj. Sokkal inkább az elmúlt húsz év ezernyi keserűsége van benne: hogy a cigányok többsége önhibáján kívül munkanélküli lett, hogy a vidéki gazdasági életnek a negyven év alatt vérrel-verítékkel kialakított rendszere összeomlott, hogy városi százezrek egzisztenciája megroppant, hogy mohó gazemberek nyílt színen lopták szét az ország vagyonát, hogy százezreket majd agyonnyom a hiteltörlesztés, hogy a fél ország úgy érzi, át lettünk verve mindnyájan. És akkor még itt vannak a cigányok is.

A terrorizmust – mert a romagyilkosság-sorozat terrorizmus volt, ez nem kétséges – mindig tömegek tehetetlen dühe hívja életre. Itt nem arról van szó, hogy kinek van igaza, hanem arról, hogy nagyon sok ember úgy érzi, nem jól mennek a dolgok, de ez ellen nem tehet semmit. Magát a terroristát a tömegek tehetetlen dühének piramisa löki fel a cselekvés szintjére. A tényleges cselekvők alatt ott az aktív segítők szélesebb köre, az alatt a passzív segítőké, majd azoké, akik bár nem segítenek, de ugyanazt a tehetetlen dühöt érzik, és ezzel mintegy igazolják a terrorista tetteit. Ahol nincs le nem vezethető társadalmi feszültség, ahol nem tornyosul fel a tehetetlen düh piramisa, ott nem terem meg a terrorizmus.

Bin Ladent lehet likvidálni, de attól még megmarad az a közeg, amely kitermelte, és amely bármikor másikat állít a helyére. A romagyilkosokat életfogytig börtönben lehet tartani, de attól még marad a feszültség a társadalomban. Ezt kell orvosolni.

 

Képeslap-gyűjtők körében jól ismert a kecskeméti cigányvárosról készült sorozat. Nekem eddig háromfélét sikerült megszereznem, de van még több is. Nem tudom, pontosan hol volt ez a bizonyos cigányváros, de nevezetes hely lehetett, ha több képeslapot is kiadtak róla. Az itt közölt lapot Fekete Soma könyv- és papírkereskedő adta ki évszám nélkül, egy másikat Komor Gyula 1915-ben, a harmadiknak nincs jelzett kiadója. Ha valaki többet is tud a kecskeméti cigányvárosról, megköszönöm, ha megírja.