A minap nagy nyilvánosság előtt azt találtam mondani, hogy a cigányok magasabb szintű fémműves termelési kultúrával érkeztek a Kárpát-medencébe, mint amilyet itt találtak. Kaptam is a képemre. Mint utólag kiderült, néhányan ezt a kijelentést úgy értelmezték, hogy elvitatom a középkori magyarságtól a kovácsmesterséget, és odaadom a cigányoknak.
Nem erről van szó, viszont jogos az igény, hogy az ember fogalmazzon pontosan. Mit jelent ebben az esetben a termelési kultúra? Nem egyes emberek képességeit, hanem egy adott közösség, nép termelési ismereteinek egészét, az adott mesterség elterjedtségét, az egész termelési rendszerbe való beilleszkedettségét. A középkori Magyarországon természetesen bőven voltak kovácsok, sőt mindenféle más fémművesek is, a harangöntőtől fel az aranyművesig. Ezek a kovácsok azonban nem fedték le teljesen a piaci igényeket. Feltehetően azért, mert az ezer lakosra jutó fémművesek száma elmaradt azon országokétól, ahol a fémműves termelési kultúra magasabb színvonalú volt. És ez a szám valószínűleg azért maradt el a más országokétól, mert a társadalom egészének termelési kultúrája nem termelt elegendő kovácsot. Ez nem szégyen és nem is dicsőség, ez egy adott helyzet, amit mindenféle minősítés nélkül konstatálni lehet.
A cigányok fémműves piaci rést találtak Magyarországon, és ez a rés egészen az előző századfordulóig megmaradt. Az európai cigány történelem megértéséhez ez egy döntő tényező: Magyarországtól nyugatra nem volt meg az a piaci rés, amelyet a cigányok betölthettek volna, ezért ott a lélekszámuk a helyi lakosság egy ezrelékét sem ér(het)te el, nálunk és tőlünk keletre viszont megvolt, a cigányság tehát megélhetést talált, arányszáma meghaladta az egy százalékot. Ha nem is tehető a két dolog közé azonosságjel, a cigányság középkori, újkori arányszáma és az adott vidék fémműves termelési kultúrájának színvonala igen szoros összefüggést mutat.
Milyen minőségű volt ez a cigány fémműves tudás? Nyilván a piaci igényeknek megfelelő: alapvetően a falusi fémszerszámok javításához illeszkedő, kiegészítve az ugyanezen piac igényei szerinti saját termékekkel (szög, pipaszurkáló, fúró), patkolással, valamint némi rézöntéssel (fokos, csengő, juhászkampó). Ezt viszont nagyon jól tudták, a cigány társadalom egésze működött úgy, hogy a szükséges számú kovácsot folyamatosan kitermelje magából. Ez a kovács-kitermelő (ismeretátadó) képesség az, amelyben felülmúlták az itt talált népeket. Érdekes, hogy a felvidéki, szepességi szász városok lakossága nem igényelte a cigány fémművességet (magyarán kitiltották a cigány kovácsokat), az erdélyi szász városok viszont nagyon is használták őket – szóval még a németség sem volt ebben egyforma.
Természetesen a kép is erről szól. A 19. század utolsó évében adott ki a Rigler Részvénytársaság egy nyolc lapból álló képeslap-sorozatot Budapesten Czigányéletből – Zigeuner-Typen aláírással.
A nyolcból három zenész, egy kalapozó gyerek, egy anya hátán a gyerekével, egy vajdaféle férfi, egy kártyavető öregasszony és egy üstöt javító kovács. Ekkor tehát még közhelyszerűen élt a cigány fémművesség ideája, de már nem dominánsan, csupán a cigányokhoz kötődő vizuális-fogalmi toposzok egyik, halványuló tagjaként.