Van egy rövid, gonosz vicc. Így szól: melyik az a mondat, amelyet a legkevésbé szívesen hallanál egy cigány szájából? Jó reggelt, szomszéd!
Gonosz, mert kegyetlenül az elevenünkbe vág. Magyarország lakosságának kilencven százaléka, ha csak egy módja van rá, elkerülné, hogy cigány szomszédja legyen. A maradék tíz százaléknak meg feltehetően nem volt még cigány szomszédja.
Nekem volt, Budapesten, a Dob utcában. Ahogy ilyenkor mondják, „rendes”, dolgos család, a férj állásban, az asszony a két kisgyerekkel otthon. Rendesen éltek, nem bántották sem egymást, sem másokat, nem szemeteltek, nem jött hozzájuk népes rokonság. De olyan elképesztő zajjal „működtek”, amit alig lehetett elviselni. Üvöltött a tévé, üvöltött a rádió, ordított a férfi, rikácsolt az asszony, bőgtek a gyerekek. Pechünkre udvari lakás volt az övék is, a mienk is. Elköltöztünk.
Magyarország lakosságának kilencven százaléka órákat tudna mesélni hasonló esetekről. És a legtöbben nem hallomásból, hanem tapasztalat alapján. Persze, a gádzsók között is van összeférhetetlen ember. És ami még fontosabb, a cigányok jelentős része úgy él, mint bárki más. Egy másik jelentős része viszont nem úgy él. Hanem zajosan, rendetlenséget, sőt koszt terjesztve maga körül, félelmet keltően. A félelemhez nem kell, hogy megüssenek bárkit. Elég, ha érzékeltetik, hogy bármikor megüthetnek. Sőt még az is elég, ha én félek, hogy megütnek, noha nem teszik. Félelemben élni akkor is rossz, ha annak nincs konkrét alapja.
A cigányok és nemcigányok közötti feszültségeknek ez a legbővebb forrása. Erre a forrásra uszul rá a Jobbik, most éppen Gyöngyöspatán. Épelméjű ember persze hamar belátja, hogy a megfélemlítés nem megoldás semmire, a Jobbik azonban nem az ép elmére épít, hanem az indulatokra. Nekik addig jó, amíg erősek a feszültségek, egylövetű pártként addig van életterük. Hát szítják, ahogy csak bírják.
Négy év azonban nagy idő. Ahhoz kevés, hogy a cigányok és a nemcigányok közötti feszültség feloldódjék, ahhoz viszont elég, hogy a Jobbikról kiderüljön, mennyire a primitív indulatok hullámán lovagol. A Jobbik miatt ne fájjon a fejünk: úgy mennek majd, ahogy jöttek.
A cigány szomszéd már nehezebb ügy. De nem reménytelen. Csak kitartás, türelem, empátia és okosság kell hozzá. A legtöbben nem is hinnék, milyen sokan ezzel a felszereléssel álltak neki a munkának. 
Lassan elhalványul a magyar csárdás dicsfénye külföldön és itthon is. Pedig egykor igazi hungarikum volt ez is, egész Európa jól ismerte és csodálta. A talpalávalót meg persze hogy cigánybanda húzta, ez így volt kerek képi-fogalmi topsz.
Most tehát egy kép a csárdás fénykorából, Au Lajos csabai csárdásának kottacímlapja. Pesten jelent meg 1864-ben, és Stock János 1776-ban megjelent, cigányzenészeket ábrázoló rézkarcsorozatából kompilálta a szerzője. A prímás a képen kontrás módjára tartja a hegedűjét, amit nem is értenénk, ha a Stock-sorozat alapján nem lenne világos, hogy kottacímlap rajzolója félreértette, összekeverte az ottani figurákat. A képi közhelyek, idegen kifejezéssel vizuális toposzok ilyen erősek: az ember gyakran jobban hisz azoknak, mint a valóságnak. Ebből a jelenségből aztán sokat profitálhat a mentalitástörténet.
