Erdélyből származó ismerősömnek meséltem a cigány történelemről, benne a román fejedelemségekben érvényben volt cigány-rabszolgaságról. Meglepődött: habár annak idején érettségizett román történelemből, erről még soha nem hallott. A román tankönyvekben ez 1990 előtt nem volt benne. (Most vajon benne van-e). Amúgy másutt sem sokat emlegetik, a legtöbb embert a világ bármely táján meglepi, ha értesül róla.

Hát nézzük a rövid tényeket. A cigányok a 14. század közepén jelentek meg a román fejedelemségekben, Moldvában és Havasalföldön. A rabszolgaságról már ebből a századból vannak adatok, de az első törvény a Moldvában 1634 és 1654 között uralkodó Vasile Lupu idejében született, mindjárt negyven cikkellyel. A cigányokat ez a törvény mezei, házi, nemesi, udvari, kolostori és egyházi rabszolgákra osztotta. Egy 1757-es törvény megtiltotta, hogy a gyerekkorú rabszolgákat anyjuktól elválasztva adják el.

A 19. század eleje csak annyiban hozott változást, hogy a Lupu-féle törvényeket újabbakkal pontosították. Havasalföld büntető törvénye például 1818-ban a következő cikkelyekkel egészült ki:

„2. cikkely: A cigányok született rabszolgák (rabszolgának születnek). 3. cikkely: Minden rabszolgaanyától született gyermek rabszolga. 5. cikkely: Minden tulajdonosnak joga van a rabszolgáit adni és venni. 6. cikkely: Mindazok a cigányok, akiknek nincs tulajdonosuk, a fejedelem tulajdonai.”

Moldávia törvényei 1833-ban a következőkkel egészültek ki:

„II. rész, 154: szabad ember és rabszolga nem köthet egymással törvényes házasságot. II. rész 162: A rabszolgák nem köthetnek házasságot tulajdonosuk engedélye nélkül. II. rész, 174: A rabszolga árát a bíróság rögzíti, kora, állapota és mestersége alapján.”

A liberális román értelmiség, élén Kogalniceanuval ekkor már egyre hevesebben lépett fel a barbár gyakorlat ellen, aminek következtében számos tulajdonos felszabadította cigány rabszolgát. A moldvai egyház 1844-ben, a havasalföldi 1847-ben tette meg ugyanezt. Az intézmény azonban megmaradt, noha 1848-ban rövid időre hatályon kívül helyezték.

A végső eltörlés későbbre maradt. Az 1850-es évek rendkívül bonyolult nagyhatalmi összeütközéseinek lezárása során, az 1856-os párizsi békében a nyugati nagyhatalmak Oroszország egyetértésével az Oszmán birodalomtól függetlennek ismerték el a román fejedelemségeket. Ennek azonban kimondatlan feltétele volt a fejedelemségek modernizálása. A két fejedelemség döntően a nyugati hatalmak rokonszenvének elnyerése céljából, egyúttal engedve saját liberális értelmiségének, a nagyhatalmi lépést előkészítve megszüntette a rabszolgaságot: Moldávia 1855 december 23-án, Havasalföld 1856 február 8-án. A két fejedelemség 1859-ben egyidejűleg ugyanazt a személyt, Ioan Cuzát választotta fejedelméül, és ezzel egyesültek, három évre rá felvéve a Románia nevet.

A Cuza vezette állam azonban – úgy látszik – megbánta az engedékenységet, és 1861-ben a cigány rabszolgaságot egy új törvénnyel gyakorlatilag visszaállították. A liberális román értelmiség és polgárság azonban kemény küzdelmek árán elérte ennek a jogszabálynak a megsemmisítését, és 1864-ben a romániai cigány rabszolgaságot végleg eltörölték.

A romániai cigányok felszabadulása tehát az 1840-es években kezdődött, 1856-ban felgyorsult és 1864-ben befejeződött. Ennek az ütemnek megfelelően előbb csak viszonylag csekély számú népesség, majd egész népvándorlásnyi cigányság hagyta el Romániát. Nagy részük Erdély felé vette az útját, hiszen itt román nyelvtudása használható volt. A többség aztán, második nyelvét magyarra cserélve tovább vándorolt. (A Lengyelországban az 1860-as évektől megjelenő kelderásokról és lovárikról (lásd Ficzowski) ott általában úgy tudták, hogy Magyarországról jöttek.) A romániai cigányok aztán szétszóródtak szerte Európában, a ma oláhcigánynak nevezett csoportok szinte teljes egészében az ő leszármazottaik. Bő száz év alatt Európa többe-kevésbé befogadta őket. Az utóbbi években azonban új utódaik támadtak, ahogy a politikai falak is leomlottak Románia és Európa között.

A kép Theodore Valério alkotása, 1854 körül készült, romániai cigány rabszolgát ábrázol. Valério hét magyarországi cigányképet is készített, amelyek a történeti ikonológia számára nagyon értékesek, hiszen nélkülözik a magyarországi képi sztereotípiákat, ezért kitűnően alkalmazhatók a képi forráskritikához.