Mottó: Azért kell megérteni mások szempontjait, hogy megértsük a sajátunkat.

Clifford Geertz: Az értelmezés hatalma, Századvég, Bp. 1994

Egy dolog az elmélet, egy másik a gyakorlat. Sokszor igen messze esnek egymástól. Mégis elméleteken át vezet az út a gyakorlat megismeréséhez. Ebben gyakran még a tévedések is előre visznek. Hát nézzük.

A cigányokat (értve a hagyományos életmódot élő cigányokat) gyakran vádolják azzal, hogy képtelenek előre gondolkodni, csak a mának élnek. Okkal. Tényleg ezer tapasztalat bizonyítja, hogy így van, és ez a társadalmi felemelkedés egyik erős akadálya. De vajon miért ilyenek?

A legtöbb társadalom alapvető strukturális elemei közé tartozik a felhalmozás vágya. Néha ez a vágy egészen absztrakt módon érvényesül, amikor az ember meddő kincseket halmoz fel, és a puszta birtoklásuk révén éli meg a vágy beteljesülését. Az átlagember nem megy ilyen messzire, de felhalmozni mindenki igyekszik, amióta ember az ember.

A felhalmozott javakat azonban meg kell védeni. A birtokosnak magának is, de mivel a birtokos önmaga komoly támadással szembeszállni nem tud, ezért a közösségre, elsősorban az államhatalomra bízza ezt a feladatot. Cserébe elfogadja az állam szabályait, saját helyét az állam alá-fölérendelési struktúrájában.

A vándor cigányok ezen a hatalmi struktúrán kívül éltek, és saját közösségeiken belül sem formáltak ilyet, magyarán egyik kompánia nem védte meg, nem tudta megvédeni a másikat. Mindez azt jelentette, hogy a számukra a felhalmozás nagyjából azonos volt az öngyilkossággal. Felhívás a kifosztásukra.

Egy átlagos vándorcigány kompánia húsz-harminc lelket számlált. Annak fele gyerek, negyede nő, negyede – 5-7 fő – férfi, az öregekkel együtt. Ennyi ember egy tucatnyi falusi suhanccal sem tud szembeszállni. A cigányoknak tehát nem csak tilos volt értékeket felhalmozniuk, de ennek köztudottnak is kellett lenni. Táboraik felforgatása, átkutatása így is napi gyakorlat lehetett. Idézzük fel Horváth Ágnes szavait, aki gyerekkorában maga is vándorolt:

„Letelepedtünk egy helyen, tudták bent a faluban, hogy két-három család, az ott van. És ha valami lopás volt, akkor mindjárt odajöttek. Először a csősszel jöttek, és látták, hogy nem találnak semmit – mert fölforgatták a szegénységét az embernek, szó szerint kutattak, hogy valamit csak találnak –, látták, hogy nincs ott, amit ők keresnek, odábbálltak. De ha azt a valamit megtalálták, mert sajnos volt olyan, hogy valaki lopott, akkor már rendőrrel mentek. Vagy önbíráskodással intézték el, éjszaka rájuk mentek sokan, és szegénykék menekültek.”

A cigány társadalomba tehát mélyen beleégett a felhalmozás elutasítása. Ha élni akarsz, ne legyenek értékeid. Innen pedig csak egy – szükségszerű – lépés, hogy ne foglalkozz a holnappal. Ne tervezz, ne készítsd elő a jövődet. Élj a mának.

Mindez magyarázatul szolgálhat arra is, hogy a letelepedett népek miért tűrték évszázadokon át a cigányok lopásait. Mert hiszen lopások voltak bőven, már a legkorábbi, 15. századi források erre panaszkodnak. Valószínű azonban, hogy a cigányok csak olyasmit loptak, amit azonnal el tudtak tüntetni, magyarán megenni. Tyúkot, nem pedig szerszámot, értékeket. Időnként nyilván áthágták ezt a szabályt – néha nagyobb volt a kísértés, mint aminek ellent tudtak állni –, amit hol megúsztak, hol az életükkel fizettek érte. De alapvetően nem terhelték az elviselhetőség határán túl a környezetüket.

Ma már valószínűleg szinte senki nincs ezzel így tisztában. A társadalmi struktúra azonban továbbra is meghatározza azokat a válaszokat, amelyeket a kihívásokra ad a hagyományos viszonyok között élő cigányság. Amely továbbra sem képes felhalmozni, inkább – ha polgári javakra vágyik – zsákmányol. De a zsákmányára sem vigyáz, hiszen az a felhalmozás egy formája volna.

Mit lehet tenni? Talán a polgári felhalmozás iránti vágyat kellene felébreszteni? Azt hiszem, ez talán a nők esetében lenne sikeres. Egyébként is azt gondolom, hogy a nőkre kellene koncentrálni. A rendezett otthon, a gyerek sikeres jövője, az anyagi biztonság számukra vonzóbb értékek lehetnek, mint a férfiaknak.

Mostani képünk a már korábban emlegetett Oldal István nagybecskereki „festész és fényképész” felvétele, 1900 körül készült. Ránézésre valószínű, hogy nem oláhcigányokat ábrázol, de akár kárpátiak, akár beások lehetnek. Érdekes a klarinétos kisfiú, eszerint zenész családról lehet szó.