A társadalom egyik meglepő sajátossága, hogy miközben egyes tagjai egymástól tökéletesen különbözők lehetnek, egy adott kultúrkör társadalmának egésze markáns sajátosságokat mutat. Magyarul: a németek közt vannak echte árja döglusta ingyenélők, de a német társadalom egésze szorgalmasabb, mint sok más nép egésze. A görögök között akad szép számmal magának való embergyűlölő, de egészében a görögök sokkal nyitottabbak, mint például a svájciak.

A huszadik század elején az antropológusok az úgynevezett természeti népek kultúráját kezdték kutatni. Eredményeik alapján teljes joggal kétségbe vonták a haladás addig uralkodó felfogását, mely szerint a természeti népek elmaradottak. Kimondták azt a máig érvényes tételt, hogy az egyes kultúrák között nincs rangsor, az amazóniai indiánok kultúrája éppen olyan teljes értékű, mint a svájciaké, abban éppen olyan értékes életet lehet élni, mint ebben.

A megállapítás jogos. De csak egy nagyon fontos megszorítással: ha az adott kultúra a maga keretei között marad, amíg az adott kultúrához tartozó ember kizárólag az ahhoz a kultúrához tartozó életmódot akarja élni, az oda tartozó javakat akarja megszerezni és birtokolni. Ha nem ezt teszi, akkor borul az egész. Ha az amazóniai indián színes papagájtollak megszerzésére törekszik, az ő kultúrája erre tökéletesen megfelelő. Ha azonban műholdvevő tévékészüléket szeretne, erre az ő kultúrája bizony nem ugyanolyan jó, mint az izlandi vasgyári munkásé.

Itt van elrejtve a mostani nagy hitelválság fő okozója is. A mai görög kultúra – nem is beszélve az ókoriról – éppolyan jó, mint bármelyik kortársáé, feltéve, hogy a görögök fő célja, hogy belül maradjanak a saját kultúrájukon (amelyiknek vonzó része az úzó iszogatása az árnyékban, a fügefa alatt). Ha azonban ugyanolyan javakra vágynak, mint ami a dánoknak van, már ott a baj. Figyelmeztető jel, hogy a gazdasági válság súlyossága Európa északi részétől dél felé súlyosbodik. A dánoknál alig van nyoma, a görögök meg a csőd szélén tántorognak. Ennek az oka egyszerű: a görögök – olaszok, spanyolok, sőt magyarok, románok – ipari munkájának hatékonysága nem éri el a svéd, dán, német emberek munkájának hatékonyságát, javakból azonban ugyanolyat és ugyanannyit szeretnének, mint azok.

Micsoda? Hogy az én munkám nem ér annyit, mint egy hollandé? Kikérem magamnak! És keresek egy olyan pártot, amelyik azt mondja, hogy de bizony ér, arra szavazok, olyan kormányt emelek a hatalomba, amelyik nekem is ugyanannyit ad, mint amennyit a dán ad az ottaniaknak. A politikának pedig erre a nagy, hatalomba emelő hazugságra eddig volt egy csodaszere: a hitel.

Ennek lett most vége. Előbb-utóbb pedig a lényeget is ki kell mondani: görög, olasz, portugál, magyar barátaim, a ti munkakultúrátok sajnos nem olyan termelékeny, mint a belgáké vagy svájciaké, nektek nem jár annyi azokból a javakból, amelyek ezzel a munkakultúrával állíthatók elő. A fejlett nyugat utolérése nem elhatározás kérdése, az elhatározásnál százszor erősebb gát a tág értelemben vett kultúra, amelyet örökül kapunk és tovább örökítünk, ha akarjuk, ha nem. A társadalmi struktúra, az a legelszántabb politikusnál is hatalmasabb erő, és csak évszázadok alatt változik.

A megoldás? Megpróbálni megbarátkozni a saját kultúránk értékeivel és határaival. A magam részéről, ha el kellene mennem Magyarországról, sokkal szívesebben élnék Görögországban, mint Svájcban. Szegényebb lennék, az biztos, de valószínűleg szerethetőbb élet jutna mégis. És tulajdonképpen Magyarországgal is elégedett vagyok, szerethető kultúra ez is. Különösen ha sikerül tudomásul vennünk, hogy bizonyos javak birtoklásában nem tudjuk utolérni a Nyugatot. Mert a mi munkánk nem ér annyit.

Mindez persze a cigányokról is szól, többszörös nagyításban.