Még mindig Gyöngyöspata
2011.04.29. 10:06
Címkék: politika cigányok taktika gyöngyöspata
4 komment · 2 trackback
A salemi boszorkányok
2011.04.27. 10:36
A salemi boszorkányok itt járnak közöttünk. Ezer tanú van rá. Vagy inkább millió tanú. Kérdezz bárkit, esetek sorát fogja mesélni. Néha meglepődsz, hogy különböző helyekről olykor ugyanazt a történetet hallod, de biztos lehetsz benne, hogy mindenki mélyen hiszi, amit mond. A boszorkányok itt vannak. Meg kell égetni őket, nincs már más megoldás.
Címkék: bűnözés erőszak romák cigány gyöngyöspata véderő
1 komment
Gyöngyöspata, kérdések és válaszok
2011.04.26. 11:19
Örülök, hogy a blog néhány olyan olvasója, kommentelője is érdemi vitapartnernek tekint, aki amúgy nem ért egyet a leírtakkal. Innen már el lehet indulni. Én is komolyan veszem a kritikákat, és igyekszem úgy is válaszolni rájuk.
Elsőként nézzük a kiindulást: hogyan jutottunk idáig?
Egyetértek sokakkal, most már több mint két éve futó blogom is egyre azt hangoztatja, hogy az elmúlt húsz év hazug, álságos politikája döntő szerepet játszott a helyzet elmérgesedésében. A gyerek először csak pimasz, de ha ezt nem követi retorzió, hamarosan erőszakos lesz, majd bűnöző – és onnan nagyon nehéz visszafordítani.
8 komment
Gyöngyöspata 1.2
2011.04.22. 12:57
Nagyon-nagyon sötét erők léptek működésbe Gyöngyöspatán. Itt már nem egyes emberek ostoba politikai haszonszerző akcióiról van szó, itt most a történelemben olyan sokszor szerephez jutó „rossz” ördögi köre ragadja magához a szereplőket. Akik csak hiszik, hogy tetteiket maguk irányítják. Valójában önpusztító örvényben forognak, amíg csak az államhatalom képes nem lesz megállítani.
17 komment · 1 trackback
Mi is nomád életet élünk, csak más formában
2011.04.20. 12:50
Horváth Ágnes vend köszörűs cigány asszony a gyerekkoráról, a vándorlásról
Igen, a szüleim vándorok, azok voltak. Én Büssüben nevelődtem fel, de Nagyatád környékéről jöttünk oda. Volt egy kis házunk, abban laktunk ősztől tavaszig, és amikor kikaptuk a nyári szünetet az iskolában, akkor elmentünk csavarogni. Pénzt csinálni. Mire a sulinak kellett kezdődni, addig visszatértünk. És megint vártuk a következő nyarat.
Büssüben magyarok közé vegyülve laktunk, de mind köszörűsök. Voltak családok, akik nyáron elmentek, de voltak, akik nem. Abbahagyták. Az én szüleimnek volt mindig lovas kocsijuk, hol egy lóval, hol két lóval, és úgy szoktuk, hogy mikor nyári szünetet kaptunk, össze szoktunk pakolni, batyukat kötöttünk, edényeket, hogy főzni tudjunk meg ez, az, és akkor befogtunk. Elindultunk.
Szerettem ezt az életet. Csoportban szoktunk menni, három-négy család. Középen volt egy nagy tűz, és körbe húzták fel a sátrakat. Az volt a legjobb élmény, még most sem felejtem el, mikor esett az eső, egy nejlonon keresztül kopogott, és az olyan jó érzés volt, hogy az ember ott aludhatott. Jó volt.
A szüleink akikkel barátságban éltek, mindig volt egy-két olyan család, azokkal mentünk. Az én párommal is úgy ismerkedtünk meg, hogy a szüleink összeálltak, és ebből meg egy házasság lett.
Egy szekér volt két-három családnak. Aki egy kicsit tehetősebb volt, sok gyógynövényt tudott összeszedni, annak külön is volt szekere. Mert a gyógynövényt, azt is szedtük, szárogattuk, abból is pénzeltünk. Abban az időben volt olyan, hogy gyógynövény-átvevő. Már az is ismert minket. Abból a pénzből vettek a szüleink ruhát, ilyesmit. Én is abból kaptam életemben először új ruhát. Sose felejtem el, nyolc éves voltam, kaptam egy piros csizmát, aminek nagyon megörültem. És azt kellett hordani egész évben. Nem mint most.
Nyolcan voltunk testvérek. Én a legkisebb vagyok. Engem kényeztettek, adtak volna, csak nem volt miből, mint most ezek a gyerekek, hogy el vannak tényleg kényeztetve. Karácsonykor az nagy öröm volt, hogyha valamit kaptunk. Én csak akkor szoktam csokoládét kapni. Semmikor máskor, mert nem jutott. Ilyen volt a gyerekkorom, de jó volt. Az a rosszabbik része, hogy az ember nélkülözött, mert abban az időben nem voltak családi pótlékok, munkahelyek. Amit nyáron a szüleim össze tudtak szedni, télen be szokták spájzolni.
Amikor elindultunk, ott éjszakáztunk, ahol beesteledett. Látták a felnőttek, hogy alkonyodik, már sötétedik, akkor már előtte jó két-három órával le szoktak állni. Sátrat húztak a férfiak, az asszonyok nekiálltak tüzet rakni, főzni, hogy legyen ennivaló. Mindig szoktunk teát főzni. Azt sosem fogom elfelejteni. A hamuba szoktak krumplikat bedobálni. Jó volt. Annak nagyon örültünk, ha saláta volt. Cseréltek kosárért, vagy dolgoztak éppen, és kaptak jó nagy fej salátát. Tésztákat ettünk, ugyanúgy. Amikor sodortak az asszonyok, nem volt sodrófájuk, volt egy jó nagy lábas, raktak rá papírt, a tésztát legyúrták, és egy nagy dunsztosüveggel sodorták. Ugyanúgy főztek, mint otthon.
Gombát is lehetett találni, csak az én családom nagyon félt a gombától, és megmondom őszintén, én is. Amit nem ismertünk, azt nem szedtük föl. Az egy csibegombát, azt ismerte az apám, azt megettük, a többit nem. Vadkörte szokott még lenni, áfonya, meg volt vad eper. Azért mindig elmentünk kószálni. Volt egy fa, a nevére már nem emlékszem. El szoktunk mi menni gyerekek egy kicsit beljebb az erdőbe a sátoroktól, vittünk egy nagy kést vagy kis fejszét, és volt egy olyan fa, be szoktuk vágni, és abból folyt ki az édes víz. Azt szoktuk meginni. Az nagyon jó volt.
Este a sátrak a tűz körül álltak, mindig szemben egymással, soha sem máshogy. Pár méterre a tűztől, hogy be ne gyulladjon. Ott csak aludtunk, a holmink az a lovaskocsin volt. Amit megfőzött az édesanyám, és nem fogyott el, fazékba belerakták, fedővel el, egy kendődarabot rá, jól meghúzták, a lovaskocsi eleibe, hogy semmiféle kúszó-mászó bele ne férjen. Olyan ember magas volt a sátor, az ember belebújt. Háromszögletes valami, három rúdja volt, egy villás rúd elöl, egy hátul, és arra rárakták keresztben az egyenes póznát. Jött rá a nejlon, rá lett rakva, és le lett földelve. Vagy kiékelték alul, mint mikor egy lakodalmas házat csinálnak, vagy volt aki leföldelte. Ezt a férfiak csinálták, meg ellátták a lovakat. Azoknak nem szoktak sátrat csinálni, csak egy olyan nagy fához kötötték, hogy el ne ázzon az a ló. Szokott lenni olyan fa, hogy be volt terebesedve, és érdekes módon nem ázott el soha semmi.
Amikor sötétedett, akkor már a tűz mellett ültünk. Aztán gyerekek, szalmát be a sátor alá, jó nagy pokróc rajt, hogy kényelmes legyen, ott volt a dunyhánk, vánkosunk, lehetett aludni. A felnőttek egymásnak szoktak mesélni, beszélgetni, az életről, meg hogy merre mennek. Olyan közösség volt, hogy nem bántotta soha senki a másikat, nagyon jól kijöttek. Barátságban éltek. Így mondom.
A sátorban a családfő, mondjuk az apám elöl aludt. Mellette az anyám, azután a gyerekek sorban. Az volt a lényeges, hogy fiúgyerek nem alhatott a lány mellett olyan hat-hét éves kortól. Akkor úgy csináltuk, hogy külön legyenek. A fiú az apjával aludt, aztán az anyja és a lányok. Vagy hogyha nagyobb gyerekek voltak, olyan tíz-tizenkét évesek, akkor külön kis sátor volt nekik. Vagy a lovaskocsin csináltak neki helyet. Kis szalmát raktak neki oda, és lefektették. Valamilyen kis nejlont raktak rá, hogy el ne ázzon. Általában nem volt más, csak a csillagos ég. És az nagyon szép dolog volt.
A sátor elég széles volt, csak a bejárat volt kisebbnek csinálva, hogy ha jön egy vihar vagy valami, ne verjen be. Volt nagyon sok ilyen vihar, hogy lekapta a nejlont a nagy szél, és vitte. Mi meg ott áztunk.
Reggel legelőször a férfiak voltak fönn. Fölkeltek, raktak jó nagy tüzet. Abrakot kellett adni a lónak, meg kellett őket pucolni, a férfiaknak ez volt a munkájuk, meg kellett itatni, fölkészíteni az útra, befogtak. Az asszonyok is fölkeltek, a gyerekek megmosakodtak. Volt egy nagy vajlingunk, ilyen edényféle, amit mosakodásra szoktunk használni. Ott rotyogott a tea, volt aki főzött már. Az én apám mindig korán szokott fölkelni, meg a többi férfiak is. Szoktak kávét is csinálni, meg pirítottak kenyeret, úgy rádobták a hamura. Késsel lekotorták, azt ettük meg. A férfiak lebontották a sátrat, az asszonyok elpakolták a holmit, és indultunk tovább.
Beértünk egy faluba, végigmentünk rajta, a falu végén próbáltunk egy olyan helyet keresni, ami nincs messze, ahol le tudtunk sátorozni. Egy alkalmas helyet, nem az erdő szélén, mert attól féltek, hogy a gyerekek eltévedhetnek, ha közel van az erdő. Amikor elindultak a gyerekek játszani, közel voltak, szem előtt, nem mehettek messzire. Azt mindegyik gyerek tudta. Letelepedtünk, és akkor mindjárt elmentek be a faluba a férfiak. Dolgozni, munkát nézni. Ha volt kis szerencséjük, akkor hoztak ezt-azt haza, volt enni.
Lábasfoltozásokat is szoktak csinálni. Az én apám is csinálta, meg az apósom is. Volt nekik egy kis ládájuk, és elindultak. A nők és a férfiak ugyan külön. Bekopogtak, meg már várták őket. Szokott hely is volt, már ismerték őket, azért voltak félrerakva lábosok, hogy mire eljön az az idő, tudták, hogy mennek. Meg tudták fótozni.
Az asszonyok tüzet raktak, mostak. Ha nem volt háziszappan, mert szoktak kapni a házaknál, akkor hamuval. És akkor kiterítették a bokrokra. Nagy emlékem van róla, képzelje el, hogy körben kiterítették a bokrokra. Ott voltak körben a ruhák a bokrokon. Ha esetleg volt egy kisbaba, akkor annak a ruháját külön szokták mosni. És annak a vizét, amiben mosták a ruháját, nem szabadott kiönteni akárhova. Most is az én gyerekemnél ez van, azt a vizet fogtuk mindig, és egy fa tövébe beöntöttük, hogy ne tudjon akárki belelépni. A férfiak és nők ruháját, azt lehetett együtt mosni. Csak a kis babáét nem lehetett.
Volt olyan asszony is, amelyik bejárt a faluba, volt, amelyik otthon maradt. Valakinek mindig otthon kellett lenni, hogy a többi gyerekre figyeljen, míg a másik odavan. Szoktak vinni söprűt, meg kosarat. Mire a faluhoz értünk, megvolt már az áru, útközben csináltuk. Volt olyan, hogy férfi is elvitt egy-két kosarat, hogyha esetleg nincs munka, akkor abból is tud valamit hazahozni, biztosabb. A faluban csak élelmet adtak, pénzt nem. Több hasznát vettük az ennivalónak, mint a pénznek. Pénzünk a gyógynövényből volt. Abból szokták félrerakni a gyerekeknek, hogy mire mennek iskolába, legyen. A gyógynövénnyel, azzal nagyon sokat dolgoztak az asszonyok, azt le kellett húzni, nejlonra kidobni, forgatni abban a nagy melegben, utána pakolni nagy zsákokba, elmentek kikérni a zsákokat, hogy legyen mibe bepakolni. A gyógynövénygyűjtő volt az úti cél, mire odaértünk, a kocsi már meg volt telve, megvolt egy rakomány. És már pénzzel jöttek haza.
A faluban egy edényfoltozásért adtak két-három főzet krumplit, szalonnát, tojást, savanyúságot. Volt olyan magyar, még odaadott egy jó nagy tyúkot is, attól függ, milyen jó szívű volt a gazda. Volt, aki nagyon sokat adott, hogy az ember alig tudott hazajönni, egy hétig volt kajánk, volt amelyik fukar volt. Az emberek között mindig van különbség. Abban az időben is így volt. Hol ennyit kaptunk, hol annyit. Amennyit a gazda odaszánt, annyit adott.
Addig maradtunk egy helyen, míg munka volt, egy-két napot. És akkor tovább mentünk. De már mikor észrevették a felnőttek, hogy sötétedik, letelepedtek, soha sem vágtak neki az éjszakának. A somogyi tájon, ott jártunk. Le Nagyatádig, fel a Balatonig, és vissza Somogyba. Somogyot nem hagytuk el. Volt úgy, hogy ebben az évben felső Somogytól lemegyünk alsó Somogyig, a következő évben lementünk mondjuk Nagyatádig, és vissza felső Somogyig. Találkoztunk más csapatokkal, hogyne. Üdvözöltük egymást, kérdeztük hogy vannak, hogy van az egészségük, barátok voltak. Mindenki ismert mindenkit.
Előre meg szokták mondani, hogy ő erre megy, akkor a másik más irányba ment. Nem csaptak eléje, nem vették el a munkáját, mindenkinek meg kellett élni. Soha nem volt veszekedés a csapatok között. Én nem emlékszem. Sőt még mikor a másik bajban volt, egyszer megdöglött az egyiknek a lova, az édesapám befogta a lovait, és elment a családért. Mert ott maradt egy lovaskocsi, három-négy gyerek, a batyu meg minden, de ló nem maradt. Jó messzire elmentek, és másnap jöttek vissza. Ha baj volt, akkor az egyik mindig hírt adott a másokról. Mint valamikor az indiánok. Csak nem füstjellel, hanem valahogyan értesültek egymásról.
Azt számon tartottuk, hogy ki köszörűs, ki oláh, ki beás. A beásokat úgy mondjuk, hogy hegedűs cigány, a beás az nekik sértő. Azt nem szeretik. Az én vőm beás, ő sem szereti, sértve érzi magát. A hegedűst, azt elfogadják. Az oláhcigányokat mindig csodáltuk. Nekik mi mindenük van, nekünk ilyen szegénységünk van. Ez a mi csapatunk mindig valahogy lejjebb maradt. Azok mindig fölöttünk voltak egy lépéssel. Volt közöttük, amelyik ugyanúgy vándorolt, mint a köszörűsök, volt amelyik meg nem. Ez a csapat is másfelé ment, meg az is. Nem akarta az ember, hogy bajok legyenek, hogy összevegyüljön a lány a fiúval, mert akkor nagy probléma lett volna. Nem házasodhatott egyik a másikkal, csak a fajtájával. Előre néztek az öregek, az isten ne adja, hogy ezek összevegyüljenek, mert abból problémák lennének. Mert ők sem engedték azt, hogy mondjuk egy köszörűst vegyen el egy oláh. De most már vegyülnek.
A házasság, az legtöbbször úgy történt, hogy lányszöktetés volt. Először megkérették a lány kezét, a szülő nemet mondott, muszáj volt megszökniük. Ha szerették egymást, akkor megszöktek. Akkor jöttek vissza, ha már terhes volt a lány. Akkor nem tudták szétszedni őket. A cigánytörvény az, hogy ha gyerekkel jön vissza, akkor meg van bocsátva. Igazából lakodalom nem volt. Nem emlékszem ilyenre. Csak megszöktette a fiú a lányt, aztán ha tetszett, ha nem, a családba be kellett hogy fogadják. Vagy hozattak egy liter bort, vagy akadt otthon, azt megitták, és ennyi volt. A fiú ment a lány szüleihez lakni. Az én gyerekeim is férjhez mentek, és a lányaim nem hagynak el engem. Nem tudom, hogy miért, inkább a fiúk jöttek énhozzám. Az igaz, hogy őket megkérették rendesen. Van olyan is, hogy a lány megy a fiú szüleihez, de az nagyon ritka.
Ha vita volt közöttünk, mindig az öregek döntötték el. A cigányvajda. Minden csapatban volt egy öregebbik. Az tett rendet köztük. Valamelyik elkezdett a családjával veszekedni, mert sajnos voltak ilyenek, és akkor az öregebbik rendet rakott. Azt elfogadták. Volt olyan is, hogy nem fogadta el, megtámadta, pofon ütötte, de a végén muszáj volt neki elfogadni. Ez addig volt érvényes, ez a vajdaság, amíg együtt volt a csapat. De azért néha máskor is így volt. Ha találkoztak, az öregebb rászólt a másikra, hogy hagyd békén a családodat, meg ilyen dolgok. Pedig nem volt köze hozzá. A vajdát nem választották, hanem az úgy jött. Az öregebb, amit az mondott, az volt.
Nekünk a vándorlás idején bajunk nemigen volt. Nem bántottak. Inkább csak figyeltek. Volt egy-két helyen, hogy lopás történt, vagy mit tudom én, nem a mi fajtánk csinálta. Jártak sokan, ezek az oláhcigányok is jártak. Volt azok között is rossz ember meg jó ember. Letelepedtünk egy helyen, tudták bent a faluban, hogy két-három család, az ott van. És ha valami lopás volt, akkor mindjárt odajöttek. Először a csősszel jöttek, és látták, hogy nem találnak semmit – mert fölforgatták a szegénységét az embernek, szó szerint kutattak, hogy valamit csak találnak –, látták, hogy nincs ott, amit ők keresnek, odábbálltak. De ha azt a valamit megtalálták, mert sajnos volt olyan, hogy valaki lopott, akkor már rendőrrel mentek. Vagy önbíráskodással intézték el, éjszaka rájuk mentek sokan, és szegénykék menekültek. Mivelünk hála a jóistennek nem történt ilyen. A szabály az volt, hogy mi máséhoz nem nyúlunk. Kikutattak minket, és nem találtak semmit, mert nem mi voltunk.
Augusztus huszadika felé elindultunk hazafelé. Elég messze volt a távolság, mire az ember hazaér. Ahol besötétedett, ott letelepedtünk, és úgy mentünk hazáig. Ősztől tavaszig kosarakat fontunk otthon, a felnőttek söprűket árultak a faluban, gyalog mentek árulni, vagy befogtak, ha jó idő volt, és aznap jöttek vissza. Kosár volt, söprű, meg ez a foltozás. Télen is csinálták.
Az édesapám dolgozott a Délépnél. Ásták a kövesutat, csöveket raktak, ott dolgozott. Amikor fizetés volt, akkor mindig valamit hozott haza, vásárolt, és abból tartotta el a családot. Az asszonyok azok inkább otthon voltak. Nem tudom, hogy a többi cigánynál hogy van, de a mi fajtánknál egy nő többet dolgozik, mint egy férfi. Kétszeresen is. Volt olyan is, hogy a férfimunkának is neki kellett állni. Amikor a férfi nem ért rá, nő fogott be a lovaskocsiba. Nekem is volt egy nagyon szép lovam. Vilinek hívták. Fekete kis lovam volt, nagyon szerettem. A gyerekeimmel elmentünk csetézni, gyógynövényezni, nagyon megszerettem azt a lovat. Egyszer valamiért, nem is tudom, hogy miért el kellett hogy adjuk ezt a lovat. Olyan tíz évvel ezelőtt volt. El kellett válni tőle. Én azt kértem, hogy akkor vigyék el, amikor én nem leszek otthon. Akkor megfogadtam, hogy a szívembe többet lovat, kutyát nem zárok. Még most is bánom azt a lovat. Azóta messzebb vagyok a lovaktól. Nem mondom, hogy félek, hanem egy lépéssel hátrébb. Most is van a páromnak egy lova. Kocsink az nincsen hozzá, csak lovunk van. Az ő apja is lovas volt világéletében. Tíz testvére van, de senki nem foglalkozik lóval, csak ő. Most itt arrébb is lett egy ló, a szomszédban, meg ott is elöl. Egy kis póni. Mikor jön a szezon, akkor mennek bodzacsetét gyűjteni, bodzavirágot, meg mikor le van vágva a kukorica, lehet menni böngészni, abból is lehet egy kis pénzt csinálni.
Mi is nomád életet élünk, csak más formában. Csak éppen annyi, hogy egyiknek egy kis busza van, a másiknak meg kocsija. De ugyanaz a szenvedély, ugyanaz a gyűjtögetés. Amikor jön a lomtalanítás, akkor vasazunk. Az ugyanaz. Abból tartjuk fenn magunkat. Akkor jön a csiga, abból is lehet valamit pótolni. Meg a hársfavirág. Van házunk, amibe bebújunk, nem mint a szüleink, hogy sátorban kellett lakni. De különben ugyanaz szerintem.
A rokonság legtöbbször a temetésen találkozik. Leginkább akkor vagyunk együtt. Abban az időben is így volt, meg most is így van. Volt karácsony, de nem nagyon szokták megtartani. Nem kereste egyik a másikat. De viszont télen, mikor nem vándoroltunk, föl szoktak keresni minket. Most itt a telepen együtt vagyunk. Itt mind rokon. Mind ide mentek férjhez, ide nősültek. Van itt egy ápolónő, ő is cigány. Kitűnő tanuló volt, ő sokra vitte. Ez a probléma, hogy itt senkinek nincs meg a nyolc iskolája. Van akinek egy hiányzik, van amelyiknek mind. És még egy takarítónő álláshoz is nyolc általános kell. A gyerekek, azok már tanulnak. Van itt az óvodásoknak az előkészítő, meg a tanoda. Az atya is nagyon sokat segít. Ha ő nem lett volna, akkor már nem lenne ez a közösség. Mert az önkormányzat elkezdte fölvásárolni a házakat. Én eladtam az enyimet három évvel ezelőtt, és elmentem lakni. És újra visszajöttem. Az ember már megszokta ezt a helyet. Szeretek itt lakni. Hiába kis puszta, imádok itt lakni. Vettem házat, amit most havi ötvenezer forintjával törlesztek. Most már a vége fele járok, hála a jó istennek.
Azt tervezik, hogy jövő évben elindul egy kis iskola, itt lesz megtartva, a felnőtteknek. Nekem is hiányzik egy osztály. Én hét iskolát végeztem, akkor halt meg az édesapám, és el kellett menni dolgozni, muszáj volt. Esti tagozaton az egyet leraktam, de nincsenek meg a papírok, nem tudom bizonyítani, hogy megvan a nyolc iskolám. Már mindenhol megnéztük, sehol sem találtuk. Elkeverték a papíromat, vagy be sem jegyeztek. Nem tudom bizonyítani. Úgy csináltam, hogy dolgoztam, hajnalban keltem, este meg tanultam. És nincs meg. Pedig mindenhova kell. Hibába megyek el hét iskolával, még szóba sem állnak velem. Most majd talán meglesz ez is.
Baglaspuszta, Somogy megye, 2011. március 23.
Feljegyezte Bencsik Gábor
1 komment
Cigány történelem
2011.04.18. 13:22
A mai értelemben vett nemzetfelfogás és a modern történetírás sok tekintetben egymást teremtő jelenségek: a 19. század történetírói fogalmazták meg azt a közös múltat, amely a nemzetté válás útjára terelte a népeket, és az összetartozás, a közös múlt vágya és élménye hozta létre a mai értelemben vett történetírást. Közös történeti tudat nélkül nincs nemzet. És a nemzet – egyelőre – nem nélkülözhető közösségi szint, nem sikeres az a nép, amely ezzel az identitásképző eszközzel nem rendelkezik.
A hagyományos életmódot élő cigányságnak nincs történelmi tudata, nincs közös régmúlt-élménye. Messzire vezet annak az elemzése, hogy miért alakult így, de tény, hogy így alakult. Az ismereteim nem reprezentatívak ugyan (jó volna egy erre irányuló kutatás), de akikkel a telepi cigányok közül beszéltem, azoknak gyakorlatilag nincs a saját életüknél távolabbra nyúló múlt-képzetük. Ismerem a különböző, főleg népmesékbe foglalt cigány teremtésmítoszokat, de meggyőződésem, hogy ezek csak átvételek a környező népektől, és valójában nem részei a cigány kultúrának. A cigányoknak – akiket én ismerek – nincs képük arról, hogy honnan származnak, hogyan éltek, mit csináltak elődeik, csak egy-két sablont tudnak tananyagszerűen, anélkül, hogy ez a tudás az identitásuk része lenne.
Azt hiszem, hogy ezen változtatni kellene, a cigány nép nemzetté válásához történeti tudatra volna szükségük. Meg kellene írni azt a nagyon egyszerűen megfogalmazott cigány történelmet, amellyel mind többen azonosulni tudnak. És nagyon fontos lenne, hogy ez a történet ne az üldöztetés eszméjével azonosuljon – ahogy sok cigány értelmiségi megfogalmazni igyekszik. A magyar történeti tudatot is eléggé megterheli a sorsüldözöttség – hamis – ideája, nem volna jó, ha a cigányoknak ugyanezt kínálnák megtöbbszörözve.
A lényeg: cigány történelmet kellene tanítani, a cigányoknak és a többségieknek egyaránt, igaz, de szerethető történelmet, amellyel azonosulni lehet. Ezen a blogon néhány dolgot sokszor ismétlek, teljesen tudatosan. Most is ezt teszem: cigány önbecsülés nélkül nincs kibontakozás. Az önbecsülésnek pedig a történeti tudat elengedhetetlen része.
Íme egy kép a történeti tudathoz, Sebastian Münster híres Cosmográfiájából, a 16. századból (nekem az 1578-as kiadás lapja van meg, az a 633. oldal). Más képek, például idősebb Peter Brueghelnek a Szépművészeti Múzeumban látható, Szent János prédikációja című festménye alapján tudni lehet, hogy az alakok öltözete egyáltalán nem a fantázia terméke. A keresztben csíkos köpeny és a sajátos, fonott szélű fejfedő a században Nyugat-Európában jellegzetes cigány viseletnek számított. A kép szimbolikáját egyelőre nem ismerem, de további kortárs ábrázolások segítségével talán az is kideríthető.
9 komment
Hajdúhadház
2011.04.14. 12:55
A kormány látványosan tehetetlen. A Jobbik nyíltan provokál, és a kormány gyöngécske ejnye-bejnyéken kívül semmi többre nem képes. Lássunk világosan: a hajdúhadházi gárdajelenlétnek igen kevés köze van a cigányokhoz. Az csak ürügy. A kérdés az, hogy Magyarország kormánya képes-e érvényt szerezni a törvényes rendnek, vagy sem. A jelen állás az, hogy nem. „Kapnak két pofont, és hazamennek.” Hát nem, egyelőre se pofon, se hazamenés.
Két oka lehet ennek. Az egyik, hogy a kormány tényleg ilyen töketlen. Hogy tényleg nem képes a kuruc-info nevű virtuális kanálist elhallgattatni, hogy a Gárda nyílt provokációira tényleg képtelen válaszolni. De van egy másik lehetőség is. Hogy politikailag előnyösebbnek gondolja, ha nem viteti el bilincsben az egyenruhás gazembereket és a névtelenség mögül fröcsögő uszítókat, nehogy elugrassza magától a szavazóikat. Jelenleg az utóbbi látszik valószínűbbnek.
Felfogom én azt, hogy ez egy nagyon bonyolult ügy. Az mondjuk marhára nem érdekel, hogy a gárdisták többsége abban a meggyőződésben masírozik, hogy most ő tökös magyar, aki a hazát védi. Beszűkült tudatú emberekkel felesleges vitatkozni. Azt viszont értem, hogy ha a rendőrség rabomobilokkal begyűjti a masírozókat, azt meglehetősen nehéz lenne kommunikálni. De azért az sem könnyű, hogy a Jobbik hülyét csinál a hatalomból, és a hatalom jó képet vág hozzá.
Roma stratégia? Na ez lenne az igazi roma stratégia: megoldást találni arra, hogy a választók többsége felfogja a Jobbik politikájának mérhetetlenül demagóg és káros voltát. Az volna az igazi roma stratégia, ha a magyarok többségével sikerülne megértetni, hogy miben is áll a cigány-probléma. Ehhez persze okosan őszintének kellene lenni, ami nem könnyű dolog, hiszen a világ liberális értelmisége még mindig őrjöngő támadásba kezd – a la Cohn-Bendit –, ha valaki a cigányok felelősségét is feszegetni meri, ha statisztikákat készít a bűnözők etnikai hovatartozásáról. Szóval két pogány közt kell itt igaz hazafinak lenni. De azért tetszettek megbízást kapni a kormányzásra, hogy megoldják ezt a feladatot. Egy kicsit sok már a tétovaságból.
Békés kép zárásul. Barabás Miklós, a magyar romantika klasszikus festője készítette, az acélmetszetű reprodukció a Bildersaal című folyóirat első füzetében jelent meg 1850 körül. Barabás meglehetősen sok cigány tárgyú képet festett. A cigányokban éppen a romantikus világszemlélet kifejezőit találta meg: nem atyáskodott felettük, nem csodálta őket, általuk Isten gyönyörű világának gazdagságát, sokszínűségét ünnepelte. Saját tapasztalatai amúgy igen korlátozottak lehettek, képein a valóság helyett képi közhelyek, idegen kifejezéssel vizuális toposzok sorát vonultatta inkább fel.
Magyarán nem olyannak ábrázolta a cigányokat, amilyenek voltak, hanem amilyennek gondolta őket. Ez a kép is ilyen: a muzsikus cigányok döntő többsége a többségi társadaloméhoz hasonló körülmények között élt, letelepedve, legalább paraszti módban. A vándoroknak nemigen volt hegedűjük, az ugyanis már akkor is meglehetősen drága jószág volt. A képen tehát össze nem illő képi közhelyek vannak egybehordva: a földön ülés, a felnőtt mezítláb, a fedetlen fő, a rongyos ruha, a mezítelen gyerek és a sátor a vándor cigányok képi közhelyei, a hangszer a muzsikusoké.
11 komment
Szófiai cigányok
2011.04.13. 10:48
Most csak egy kép, azaz képeslap. A szófiai cigánynegyed látható rajta, 1916-ban adták postára, nem sokkal az előtt készülhetett. Azt kell mondanunk, hogy takaros utcácskában laktak a cigányok, nyomornak nyoma sincs, de persze a gazdagságnak sem. Érdekes megfigyelni, a cigány megjelenés mennyire az adott országhoz, kultúrkörhöz kötött. Ezen a képen mi magyarok semmi cigányosat nem látunk, korrekt balkáni miliőben balkáni öltözetű emberek ácsorognak, bámulnak bele a fényképezőgépbe.
A bolgár szemlélő azonban bizonyára ugyanúgy felismeri a cigány jellegzetességeket, ahogy mi a mi cigányainkon. Ez az egyik legfontosabb dolog a cigányokkal kapcsolatban: tudomásul kell venni, hogy ennek a népnek ezer arca van, mindenütt más, mások a problémái és az azok megoldásához vezető út is. Nyugat-Európa értelmisége és politikai elitje ezt igazán a mai napig nem fogta fel, ezért a maga tapasztalatait vetíti a többi országokra, a maga megoldásait kéri számon rajtuk. Nekünk magyaroknak, akik a cigányság megismerésében meglehetősen elöl járunk, ezt kellene hát valahogy elmondanunk a világnak: a cigányság olyan nép, amely sok tekintetben mindenütt ugyanolyan, más tekintetben pedig mindenütt más.
2 komment
Oláh, beás, kárpáti, romungró
2011.04.11. 00:00
Akit a dolog érdekel, ma már tudhatja, hogy a hagyományos cigány társadalom különböző csoportokra tagozódott, és némileg ma is tagozódik. Az egyes csoportok körül azonban nagy a bizonytalanság. Ez részben a cigány társadalomnak abból a jellegzetességéből fakad, hogy nincsenek benne erős kontúrok, a mai napig formálódik, alakul. Részben a fogalmak tisztázatlanságára vezethető vissza, végül bűnös benne az egyszerű tudatlanság is.
Foglaljuk hát össze, amit tudunk. A magyarországi cigányság főcsoportjai közül az egyik a beás. Ez a csoport önmagát világosan megkülönbözteti, a többi cigányok őket szintúgy, részben mert a nyelvük nem cigány (romani), hanem román. A beásoknak három alcsoportjuk van, a Tisza mentén lakó ticsánok, és a zömmel Dél-Dunántúlon lakó muntyánok és árgyelánok. (Románul muntean = hegyi, ardelean = erdélyi, a ticsán szó gyökerét nem tudom, tán a Tisza neve rejtőzik benne.)
A másik főcsoport az oláh, vagy oláhcigány. Ez már nehezebb ügy. A lényeg, hogy nem a nyelvtudás (a román szavakat tartalmazó romani ismerete) a döntő, és nem is az életmód, hanem az identitás. Az oláhcigány főcsoport több alcsoportra oszlik, ezek közül Magyarországon a legnagyobb a lovári, emellett van cerhás (cerhári), kherár, curár(i), gurvár(i), kelderás – a lovárin kívül az összes többinek rohamosan csökken a létszáma, egyre kevesebben tartják a csoporthoz tartozást. Ugyanakkor az oláhcigánysághoz tartozás, mint identitás-elem elevenen él. De hangsúlyozzuk: nem a nyelvtudás a döntő, az oláhcigány identitású emberek többsége ma már nem beszéli a cigány nyelvet.
A harmadik főcsoport volna a romungró, ez azonban valójában nem főcsoport, hanem a kívülállók által konstruált, bár a cigányok által is elfogadott, meglehetősen bizonytalan kategória. Egyik értelmezése szerint azok a romungrók, akik már nem beszélik a cigány nyelvet – ez az értelmezés azonban semmiképpen nem áll, hiszen ma már mind a beások, mind az oláhcigányok többsége csak magyarul beszél, ráadásul néhány ezren beszélik még a kárpáti cigány nyelvjárást is. Egy másik értelmezés szerint azok a romungrók, akiknek az ősei hatszáz éve, de legalábbis nagyon rég óta Magyarországon élnek – ez viszont túl bizonytalan meghatározás. A legközelebb akkor jutunk, ha azt mondjuk, hogy romungró az, aki őrzi ugyan cigány identitását, de végleg elszakadt a hagyományos cigány életmódtól és szokásoktól, a magyar (többségi) társadalom normái szerint él. De vigyázat: az oláhcigányok között városi értelmiségiek is vannak – ők őrzik az identitásukat, miközben elszakadtak a hagyományos életmódtól.
Van még egy negyedik főcsoport is, amelyről alig vesz tudomást a közélet és a szakirodalom: a kárpáti cigányok. Az ő közös jellemzőjük, hogy a román szavakat nélkülöző, szláv és magyar szavakat viszont használó kárpáti nyelvjárást beszélik, vagy olyanoktól származnak. Ők tehát valóban az évszázadok óta közöttünk élő cigányok leszármazottai. Legnagyobb csoportjaik a Pilisben, Nógrádban és Somogyban élnek. A somogyiak köszörűsnek, esetleg vend köszörűsnek nevezik magukat.
Ide mellékelek egy rövid szójegyzék-tesztet, aminek segítségével percek alatt eldönthető, hogy valaki kárpáti vagy oláh romanit beszél-e. A második oszlopban Győrffy Endre kárpáti szójegyzékéből vannak a szavak, a harmadikban somogyi köszörűsöktől, a negyedikben Sztojka Ferenc oláhcigány szótárából, az ötödikben pedig a román megfelelőjük. Természetesen még sok hasonlóság és különbözőség fellelhető, hiszen mint mondtam, ebben az ügyben az erős kontúrok nem használhatók.
Magyar | Kárpáti / Győtffy 1885 | Kárpáti /Baglyas, 2011 | Oláh /Sztojka 1887 | Román |
Beszél | Vakerel | Vakérel | vorbij | vorbeşte |
Ír | Piszinel | Piszírel | Szkirij | scrie |
Bajusz | Csóra | Cshor | Musztácá | Muştaţa |
Kár (fn) | Zian | Zient | Págubá | pagubă |
Tenyér | Burnyik | Burnyik | Pálmá | palmă |
Ágy | Vodro | Vodro | Thán, páto | pat |
Kalapács | Szvira | Szvíri | Csokáno | ciocan |
Sárga | Zsuto | Zsuto | Gálbéno | galben |
Hosszú | Dugo | Dugo | Lungoj | lung |
Kulcs | Klucsa | Kulcso | Kije | keje |
Ezúttal két fénykép zárásul. A mindkét fényképet ismeretlen német katona készítette a második világháború idején, bizonyára a megszállás utáni nyáron Nagykanizsán. A kevés képi információ alapján nehéz megállapítani, hogy beások vagy kárpáti cigányok szerepelnek rajtuk. A távlati képen az egész telep látható. Talán akad még, aki emlékszik erre a telepre, és tud is róla valami közelebbit – ha megosztja velünk, azt megköszönöm.