Az MSZP programja érthetően az elmúlt nyolc év eredményeivel kezdődik – minden kormánypárt ezt teszi. Mi mégis hadd mondjuk ki: amit eddig csináltak, az igen kevés. A múltat inkább zárjuk is le. Nézzük, mit ígér a már el is kezdődött szocialista jövő.

„A szocialista kormány által elindított telepfelszámolási program 2014-ig 100 telep felszámolását célozza.” Célozni célozza, de nemigen találja. Eredményt ígérő, legalább részleteiben kidolgozott telepfelszámolási tervet eddig még nem láttunk, és amíg ilyen nem készül, addig kidobott pénz az egy-egy telepre szánt tízmillió forint. Nem hiszem egyébként, hogy egy komolyabb telep valódi felszámolása, az ott lakóknak a társadalomba integrálása százmillió alatt megúszható, és csodálkoznék, ha öt évnél rövidebb idő elég volna hozzá.

„A leghátrányosabb régiók és az ott élők településeinek komplex fejlesztését szolgáló „Nem mondunk le senkiről” programra 2013-ig 122 milliárd forint jut.” Ez tényleg sok pénz, ebből akár ki is jöhet valami. Például néhány telep felszámolása.

Valamilyen okból az MSZP is szükségét érzi, hogy elsüssön néhány üres közhelyet. „A magyarországi cigány lakosság bekapcsolása a társadalmi-gazdasági együttműködés hálózataiba nemzeti érdek. A megoldást a munka, az oktatás és a saját erőfeszítések ösztönzése jelentheti.” „A cigány kisebbség és a többségi társadalom sorsa és jövője elválaszthatatlan egymástól.” Nyilván.

Most egy érdekes mondat: „A kisebbségi társadalomnak tisztelnie szükséges a többség által vallott és követett normákat.” Úgy látszik, az MSZP egyfajta jellemfejlődésen ment keresztül, vagy pedig a képviselő-jelöltek a végekről szóltak a pesti fejeseknek, hogy azért valamit erről mondani kellene. Hát szóltak, de hogy félreértés azért ne legyen, rögtön ez után bő hetven szavas bekezdés ítéli el a romákkal szembeni előítéletet, és követeli a gyűlöletbeszéd büntethetőségének megteremtését. Meg is teremtették. Aminek a cigánypolitikához ugyan semmi köze, és az emberek véleménye a cigányokról semmit sem változik, viszont jól hangzik.

„Továbbra is kiemelten fontosnak tartjuk a 2005-ben indult Roma Integráció Évtizede nemzetközi programot.” Kár, hogy az ilyen „éve” és „évtizede” nemzetközi programok nemigen érnek semmit. Inkább ártanak, mert a politikusoknak megadják a lehetőséget, hogy látszattevékenységekkel, konferenciákkal, médiakampányokkal letudják az ügyet.

„A romák felemelkedésének és öngondoskodásának kulcsa az oktatás. Elérhetőbbé kell tenni az oktatás minden lépcsőfokát.” Hadd jelezzük, hogy eddig sem az elérhetőséggel volt a baj. Arra nem sikerült válaszolni, hogy miként váljék a cigány fiatalok körében a tanulás követendő mintává.

„Növeljük és összehangoljuk a roma ösztöndíjprogramokhoz nyújtott támogatásokat. Jóval több óvodai férőhely és pénz jut a leghátrányosabb kistérségek óvodáira.” Ez két konkrétum, és ráadásul értelmes is. Nem mintha eddig nem akadozott volna az ösztöndíjprogram, de ha bővül a keret, az jó. Az óvoda talán még fontosabb. Ha ezt az ígéretét az MSZP komolyan gondolja, az nagyon jó. Vajon eddig miért nem vette komolyan?

„A cigánygyermekek számára a többiekkel közös oktatás jelenti a kitörés lehetőségét.” Azért ez nem ilyen egyszerű. Nem biztos például, hogy a többiek számára a cigánygyermekekkel közös oktatás jelenti a kitörés lehetőségét, és az ugye nem elegáns megoldás, hogy a hátrányos térségekben élő gádzsó gyerekekkel fizettetjük meg a roma integráció árát. Azonkívül a színvonalas nemzetiségi iskolákról is jó volna mondani valamit – vajon ha az összes többi nemzetiség képes ilyeneket működtetni, a cigányok miért nem? Amúgy képesek, csak ehhez az integrált oktatást nem szentségként kellene tisztelni, hanem az egyik lehetséges megoldásként elfogadni.

„2013-ra az alapfokú végzettséggel rendelkező romák aránya akkora legyen, mint a nem romák közötti, és mindegyiküknek legyen szakmája.” Na ez jellegzetes pártprogram-blöff. Ezt a mondatot nem lett volna szabad leírni. „Van és kell, hogy legyen roma elit, 200 diplomás roma fiatalt fog felvenni az államigazgatás.” Ez a 200 diplomás, ez megint jó dolog. „Továbbá kezdeményezzük a roma diplomás program fokozatos kiterjesztését az államigazgatás további szintjeire, további intézményeire (pl. rendőrség, területi közigazgatási szervek, állami fenntartású ügyfélszolgálati munkát ellátó intézmények.” Az MSZP nyilván a saját kliens-cigányszervezeteiből toboroz, ahogy a Fidesz is azt teszi majd, ha ilyesmire adja a fejét. Nem baj, fő hogy cigány értelmiségiek helyzetbe kerüljenek. Ez tényleg pozitívum. Még szebb lett volna, ha nem a választások előtt két hónappal jut az MSZP eszébe. De hát istenem, a választásoknak vannak előnyei is.

„A jelentős részben romák által lakott 33 leghátrányosabb helyzetű kistérség fejlesztése az Új Magyarország Fejlesztési Terv egyik kulcsfeladata.” Hát igen, a kormányzás egyik kulcsfeladata a kormányzás, a problémák kezelése. Úgy látszik, ilyen semmitmondó mondatok nélkül nem létezhet pártprogram.

És ami nincs benne a szövegben. Nincs egy szó sem a segélyekről, szociális támogatásokról és a közbiztonságról. Ezek az ügyek még nem férnek bele a szocialista párt világképébe. Már nem mondják, hogy pénzt mindenkinek, de még azt sem bírják kiejteni a szájukon, hogy jogok és kötelességek egyensúlya. Már nem beszélnek megélhetési bűnözésről, de még a törvény szigorú betartatásáról sem. Lehet, hogy egyszer még ezt is meg merik tenni?

A képen üstfoltozó kalderás kompánia látható, a képeslapot Divald Adolf, a híres fényképész, Divald Károly bátyja adta ki Bártfán. Évszám nem szerepel rajta, de minthogy Divald Adolf 1891-ben elhunyt, a lap legkésőbb ebben az évben készülhetett. A kalderás törzsnek – amely a férfiak jellegzetes, hatalmas ezüst gombjairól jól azonosítható – kevés nyoma van Magyarországon. A 19. században a nemcigányok még alig-alig ismerték az oláhcigányok törzsi tagolódását, ezért az erre vonatkozó írásos emlékek ritkák. A korabeli képek tanúsága szerint a kalderások a romániai cigány-rabszolgaság eltörlése után, az 1860-as évek elején bukkantak fel Magyarországon, és nagyjából 1900-ra el is hagyták, részben észak, részben nyugat felé. A korabeli források relatíve jómódú, rátarti, kizárólag egymást közt házasodó (endogám), fémművességből élő vándor népként írták le őket. A kép a viszonylagos jómódot híven demonstrálja.

Nézzük a pártok programjait cigány szempontból. Elsőként egy kis statisztika (a pártok sorrendje a jelenlegi támogatásuk szerint).

Akinek kedve van, értékelheti a számokat.

A képen mutatványos cigányok láthatók Hajmáskéren. A képeslap 1902 szeptemberében járt postán. Sokszáz cigányképet láttam már, de majmos mutatványosokat ezen kívül egyet sem. Azt viszont tudni lehet, hogy Dél-Európában voltak ilyenek. A képen szereplők szerintem Olaszországból jöhettek, és talán egy olyan család tagjai, amely nem sokkal (pár évtizeddel) korábban települt át, és még megvoltak a rokoni kapcsolatai a magyarországiakkal. Azt is be kell vallanom, hogy teljes bizonyossággal nem állíthatom, hogy a két férfi, középen a fiú és jobbra elöl a lány cigány, de a viseletükből és mutatványos voltukból mégis valószínűnek, majdnem biztosnak tartom ezt.

Ezúttal a kép nem illusztráció, hanem a bejegyzés fő tárgya. Illetve nem is a kép, hanem az ahhoz tartozó szöveg. Sztereófényképet már közöltem a Nem lát, nem hall, nem beszél című posztnál (2010 január 8.), most nem ismétlem meg a műfajról ott elmondottakat. A kép hátoldalán található szövegből nézzünk egy részt.

Az ismeretlen szerző sajnos nem jelöli meg a saját leírásába iktatott hosszú idézet forrását, de valószínűleg az angolszász kultúrkörben legnagyobb hatású korai cigányságkutató, George Borrow valamelyik kötete az: az 1841-ben megjelent The Zincali, az 1851-es Lavengro, esetleg az 1857-es The Romany Rye. Nézzük tehát a szöveget: „Mindent figyelembe véve úgy kell tekintenünk a cigányokra, mint a Föld legegyedülállóbb, legfigyelemreméltóbb népére. Anélkül, hogy történelmük, tradícióik, vallásuk, irodalmuk vagy írott nyelvük volna, anélkül, hogy bármi összetartaná őket vérüknek kitörölhetetlen, megváltoztathatatlan szilaj vadságán kívül, a rassz felül nem múlt állandóságát mutatják.« Amit ötven évvel ezelőtt írtak a cigányokról, ma is igaz, és ma alig tudunk többet ezekről a romániai nomádokról.”

Eddig a szöveg. A fénykép közlése óta eltelt száz évben azonban figyelemre méltó változások történtek. Már nem hisszük sem azt, amit a szerző állít, sem azt, amit tagad. Ma már tudjuk, hogy a cigányoknak van történelmük (már hogy ne volna), vannak tradícióik, mindig is volt népköltészetük és most már van írott nyelvük is (nem is egy). Továbbá tudjuk azt is, hogy „vérüknek” egyáltalán nincs kitörölhetetlen, megváltoztathatatlan szilaj vadsága, a cigányok tulajdonságainak gyakorlatilag semmi közük a „vérhez”, magyarán a genetikához. És hellyel-közzel már elég sokat tudunk is róluk. Azért ez haladás. Szóval van remény.

A képet eredeti formájában és egy kis trükk alkalmazásával is közöljük, hogy sztereónéző nélkül is érzékelni lehessen a térhatást.

"Mit vársz tőlük, hatszáz év alatt sem tudtak integrálódni, miért éppen most lennének képesek rá?"

Ebbe a kérdésbe mindig belebotlik az ember, ha a magyarországi cigányság integrációja mellett érvel. A kérdésbe foglalt állítás azonban hamis. Nem arról van szó, hogy a cigányság évszázadok óta képtelen integrálódni, hanem arról, hogy ez a legutóbbi időkig nem állt egyik fél érdekében sem. A cigányság olyan életformával érkezett Európába, amely a számos betelepülő nép között egyedüliként lehetővé tette számára, hogy párhuzamos kultúrában éljen, autonómiáját megőrizze.

Nagyon izgalmas kérdés, hogy ez hogyan volt lehetséges. Miért idomultak a görög-római örökséghez a kelták, germánok, szlávok, magyarok, a kisebb népek, mint a jászok és a kunok, ez a sokféle gyökerű népség miért olvadt össze egységes európai kultúrközösséggé, és egyedüli kivételként a cigányok hogyan voltak képesek a nyomásnak ellenállni?

Az egyetlen elfogadható válasz az, hogy a hagyományos cigány életforma úgy illett az európai kultúrába, mint a kulcs a zárba. Ez az illeszkedés a legkevésbé sem tudatos döntés eredménye volt, hanem merő véletlen, de akkor is igaz. Azok a népek, amelyek rossz kulccsal jöttek, saját életformájuk és kultúrájuk feladására kényszerültek. A cigányok kulcsa azonban működött. Tehát maradhattak olyanok, amilyenek voltak.

Gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás. A jó öreg Marxnak alighanem igaza van, amikor a történelem legfőbb mozgatóerejét a termelésben látja. A cigányok univerzális kulcsa is egy sajátos gazdálkodási forma volt: az a képesség, hogy vándor kézművesként, elsősorban kovácsként képesek voltak az olyan csekély értékű árú termelésére, amely még egy falusi kovácsnak is túl kevés volt a megélhetéshez. A társadalmi termelés legalsó szintjén piaci rést találtak, és ezt teljes mértékben kihasználták, kitöltötték. Ezt a képességüket azonnal elveszítették volna, ha áttérnek az európai életmódra – ami az általuk ellátott falusi közösségeknek sem volt érdeke. A cigányság cigányként való megmaradása tehát össztársadalmi érdek volt – ezért buktak meg Mária Terézia és II. József nagy ívű reformjai. A falvaknak szegkovács, teknővájó, és nem mellesleg muzsikus cigányokra volt szükségük, nem pedig újabb parasztokra. Ennek egyébként írásos dokumentumai is vannak, falusi bírók a megyei hatóságoknál instanciáztak, hogy hagyják már békén az ő cigányaikat, ne akarják átnevelni őket.

A cigányság tehát európai története során aktív résztvevője volt a közösségi termelésnek, nyugaton kisebb létszámban és hatékonysággal, keleten nagyobb létszámmal és nagyobb gazdasági súllyal. Élősködésről azonban szó sincs. Aki azt képzeli, hogy Európa hatszáz éven át eltűrte, hogy egy egész nép ingyen élősködjék rajta, annak fogalma sincs a középkor és az újkor államainak és hatóságainak kíméletlenségéről. A cigányokkal sok baj volt – különösen nyugaton, ahol a termelésbe való illeszkedés a magasabb szintű termelés-kultúra következtében akadozott –, de Európának olyanként volt rájuk szüksége, amilyenek. Ezért nem integrálódtak.

Az ipari forradalom azonban kirántotta a cigányok alól a szőnyeget. Az olcsó tömegtermeléssel, valamint a kereskedelem logisztikai képességének ugrásszerű javulásával, magyarán azzal az ismerettel, hogy miként kell az árukat gyorsan és költséghatékonyan teríteni a piacon, a cigányok által addig kihasznált és betöltött piaci rés néhány évtized alatt eltűnt. A cigányság felesleges néppé vált. Ha ez kétszáz évvel korábban történik, Európa vagy kiirtja, vagy tűzzel-vassal beolvasztja a cigányokat, a huszadik században azonban ez már nem történhetett meg. A szerep nélküli nép azonban itt maradt, és helyét keresi. Ez a helykeresés mutatkozik meg előttünk a legkülönfélébb problémák és feszültségek formájában.

Ezúttal egy képpár a cigány társadalom megroppanásának korából. A földesúr összefut egy vándor kompániával (az egyik képen jobbra hátul ott a szekér, feltehetően a családfővel), incselkedik a cigánygyerekekkel, aprópénzt szór nekik, mulattatja magát velük. Mint egy angol katonatiszt az indiai bennszülöttek között. A két lapot Oldal István "festész és fényképész" (1826-1916) készítette és adta ki Nagybecskereken, az egyik 1917-ben járt postán, a másikat nem adták fel, nincs datálva.

Az Asszimiláció című bejegyzés kommentjében ezt írja Fekete Florin: "Ugyanakkor amiről senki nem beszél, az a kulturális autonómia, és még kevesebb szó esik ezen belül a cigány/roma NEMZETISÉGI oktatásról. Nem az a valódi társadalmi integráció, ha "pepitán" (egy cigány-egy magyar) ültetjük a gyerekeket az iskolapadba, hanem az, ha vannak cigány iskolák, óvodától egyetemig. Nem szegregált cigány osztályok és iskolák, ahol az oktatás színvonala a béka segge alatt van, hanem cigány/roma NEMZETISÉGI iskolák, de legalább tagozatok."

Figyelemre méltó gondolat. Tudnunk kell hozzá, hogy egy évtizede már lezajlott egy igen kiterjedt vita az elkülönült-kontra-integrált cigány oktatásról, és az utóbbi teljes győzelmet aratott. Az alternatíva azonban hamis volt: abból a tapasztalatból indult ki, hogy a cigány osztályok gyakorlatilag gyógypedagógiai osztályokká válnak, ahol fásult tanárok próbálnak túlélni, és ahonnan csak végzetes versenyhátránnyal lehet belépni a felnőtt életbe. Komolyan senki sem vetette fel a valódi, színvonalas nemzetiségi oktatás lehetőségét – mintha ez eleve kizárható lenne. Ehhez képest 1994 óta működik a pécsi Gandhi gimnázium, ahonnan figyelemre méltó számban kerülnek be cigány diákok az egyetemekre is.

A Gandhihoz azonban valamit tudnunk kell: a pécsi, tágabban a baranyai cigány kultúra bázisa az ottani beás közösség. Márpedig a beások mások – ahogy a Heti Válasz szellemes cikkcíme fogalmazott az európai parlamenti választások után (a Jobbik a beások lakta körzetekben az országos átlagnál rosszabb eredményt ért el, ott tehát a cigány-probléma alig létezik), és ahogy magam is írtam a tavaly július 9-i bejegyzésben.

A példa ezzel együtt is eléggé szemléletesen mutatja, hogy természetesen lehetséges nemzetiségi cigány oktatás. Lehetséges és szükséges. Húsz éve meggyőződésem, hogy a cigány kultúra újjáépítése az egyik alapeleme a kibontakozásnak – márpedig egy nép sem állhat kulturális értelemben a saját lábára nemzeti/ségi oktatás nélkül.

Igenis meg kell célozni a cigány (akár cigány nyelvű) óvodák, általános iskolák, középiskolák és egyetemi fakultások létrehozását. Ehhez első sorban jól képzett cigány óvónőkre, tanítókra és tanárokra van szükség. Jó dolog, hogy a közigazgatásba felvesznek kétszáz romát, de még jobb lenne, ha az oktatásba vennének fel kétezer roma tanárt. Nem hiszem, hogy ez reménytelen vállalkozás.

Búcsúzóul egy képeslap, a csehországi Tesinben adta ki Feitzinger Ede, akit bizonyára Eduardnak hívtak, csak a kor szokása szerint magyarította a nevét a Magyarországra szánt kiadványon. Litografált lapról lévén szó valamikor az előző századforduló körüli években készülhetett, jó eséllyel még a 19. század végén. Szepesi cigányokat ábrázol földkunyhójuk előtt. A színezés és a növényzet ábrázolása utólagos, de az alap szemlátomást fénykép, és mint ilyen, hitelt érdemel. Azt hiszem, elmondható, hogy ez nem a nyomor képe, hanem egy különös életmódé, amely azonban – ekkor még – egy több évszázados gyakorlat természetes része volt.

Ezúttal egy kiváló szerző munkáját bocsátom közre. Báthory János a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal elnöke volt 2000-2002 között, de már az Antall-kormányban is kisebbségi, ezen belül cigány ügyekkel foglalkozott. Az alábbiakban a kifejezetten továbbgondolásra szánt tanulmánya olvasható a magyarországi cigányságról.

Magyar cigánypolitika
 
Az alábbiakban a szerző a „cigány” szót a „roma” magyar fordításának tekinti és minden népnek kijáró megbecsüléssel használja.

A cigányokkal való együttélés kérdése mostanáig nem volt része a nemzetpolitikai gondolkodásnak. Ha számba vesszük azokat az írásokat a melyek a magyarság jövőjével kapcsolatban összefoglalóan vagy akár részterületekre irányulóan születtek, ezt a területet nem találjuk meg benne. Nem született e témában mű a társadalmi problémákat sorra vevő népi szociográfiák között és a szépirodalomban sem kapott jelentékeny helyet. A magyar nemzet történetét összefoglaló nagy művekben vagy említésre sem kerül vagy más témák leírásában marginálisan említik. Külső szemlélő ezekből a művekből arra a következtetésre jutna, hogy Magyarországon nem éltek, nem élnek cigányok, vagy ha igen, akkor nem játszottak szerepet a nemzet sorsának alakulása szempontjából.

Ezen az a tény sem változtat, hogy különösen az elmúlt évtizedekben monográfiák sora született a cigányság társadalmi helyzetéről, és napjainkban a társadalomtudományi szakirodalom egyik legfrekventáltabb témájává vált. Ezek az írások azonban legjobb esetben is a cigányság szociális integrációját, a rétegződésben elfoglalt helyét, mobilitási lehetőségeit, szegénységének természetét vizsgálják, de a magyar nemzethez való viszonyát, a magyar-cigány együttélés bonyolult dinamikáját nem. Részben azért nem, mert a marxista alapú társadalomtudományban a nemzeti dimenzió jobb esetben értelmezhetetlen, rosszabb esetben a „haladás” útjában álló, felszámolandó jelenség. Ebből a perspektívából a politikai porondon megjelenő cigány etnikai identitás legfeljebb mint a magyar identitásfejlődéssel szembeállítható ellensúly jöhet számításba.

A nemzeti értékrendű gondolkodás ezirányú megkésettsége jórészt menthető. A mai magyar nemzeti identitásban a jövőre irányultsággal, elérendő célokat kitűző szemlélettel szemben túlsúlyos a múlt szerepe, a történelmi traumák feldolgozása. Másrészt a cigányság valóban kívül élt a magyar történelmen és társadalmon. Ezt az egymás mellett élést sokáig mindkét fél elfogadta és hátrányai mellett előnye a viszonylagos konfliktusmentesség volt. A huszadik század végén azonban ez a helyzet alapjaiban megváltozott: a cigányság belépett ugyanabba a társadalmi, történelmi és fizikai térbe, amelyben a nemzet egésze él.Korábban egy átlag magyar polgár leélhette anélkül az életét, hogy  úgy találkozott volna cigány személyel, hogy ezt a találkozást valóságos interakció kísérte. Ma a magyarok többsége naponta találkozik cigányokkal úgy, hogy ez a találkozás  nem a tradicionális, mindkét fél által elfogadott, konfliktusokat kizáró vagy minimalizáló koreográfia szerint zajlik, hanem a kulturális különbségek miatt konfiktusokkal terhelten. Az egymás mellett élés helyett együtt kell élnünk. A cigányügy az egyik legsúlyosabb társadalompolitikai üggyé vált. Más megfogalmazásban: a magyar-cigány együttélés kérdése az egyik legfontosabb nemzeti sorskérdés. A magyar nemzet jövője egyebek között most már attól is függ, hogy a cigányság társadalmi helyzete és a magyarsághoz való viszonya hogyan alakul. A magyar nemzet jövőjéről való stratégiai gondolkodás számára tehát nem csupán morális, méltányossági szempont a cigánysággal való együttélés kérdése, hanem a tények racionális tudomásul vétele. A cigánysággal való együttélés optimális módjának megtalálása nemzeti érdek.

Bár úgy tűnik, hogy a mai, konfliktusoktól terhelt magyar-cigány viszony spontánul, külső tényezők hatására alakult ki, a viszony nem determinált: a nemzeti érdek szempontjából jó vagy rossz irányba tudatos cselekvéssel módosítható. A „nemzetstratégia” fogalmilag feltételezi ennek lehetőségét. Lehetőség van minimálisan a külső meghatározottságokhoz való tudatos alkalmazkodásra, jobb esetben a társadalmi folyamatokat meghatározó feltételrendszer alakítására is. Lehet javítani, de rontani is a helyzeten. Egy biztos: a tudatos cselekvés elmulasztása vagy a spontán folyamatoknak ad utat, amely ritkán vezet magától kedvező irányba, vagy más, nemzeti szempontokat mellőző, vagy éppen azok ellen irányuló stratégiáknak biztosít érvényesülési lehetőséget.

Az, hogy a cigányság belépett a történelmi és társadalmi térbe, felveti a kérdést, hogy szabad-e részvételük nélkül velük kapcsolatos stratégiát tervezni? A cigány identitásépítésben gyakran ismételt tétel: „ne döntsenek rólunk, nélkülünk”. Ez az írás nem is a cigányságról, hanem a magyar-cigány viszonyról szól, deklaráltan magyar szempontból. Természetesen figyelembe veszi azokat a cigány szempontokat és információkat, amelyeket egy magyar ismerhet és ezt abban a hitben teszi, hogy  lehetséges a magyar-cigány együttélésre olyan stratégiát kidolgozni és azt meg is valósítani, amely a magyar és a cigány közösség érdekeit optimálisan egyezteti. A cigányügy nemzetstratégiai megfogalmazása nem titkos doktrína akar lenni; kifejezetten igényli a párbeszédet, és örömmel üdvözölné, ha a cigány értelmiség is megfogalmazná a maga nyilvános magyar-stratégiáját. A magyar-cigány együttélést egyébként is olyan mértékű kölcsönös függőség jellemzi, hogy a kulturális autonómia szűk körén kívül lehetetlen olyan cigányokkal kapcsolatos döntést hozni, amely ne érintené a magyarokat is egyben. Mindezek miatt téves, helytelen és nem is jogos az a törekvés, amely szerint a cigányokról való gondolkodás és az ezzel kapcsolatos cselekvés etnikai privilégium. A kisebbségben élő magyaroknak sem volna kifogásuk az ellen, ha a többségi elit a maga számára olyan nemzetstratégiát dolgozna ki, amely a két közösség közös érdekét keresi. A romániai magyarok éppen azt kifogásolják, hogy a román nemzetstratégiából hiányzik a kisebbségekkel, jelesül a magyarokkal való együttélés stratégiája.

Nemzeti érdek a cigánypolitikában
A modern cigány identitás fejlődési szakaszban van, több irányban nyitott, és a közeljövőben konszolidálódó formája nagy mértékben függ a magyar többséggel kapcsolatos viszonyától. A magyar nemzetstratégia szempontjából Leegyszerűsítve két alternatíva létezik: az érdekegyeztetésen, történelmi szövetségen alapuló és a konfrontációs. Az utóbbi szerint a nemzeti elnyomás alatt élő cigányoknak a magyarokkal szemben kell megvívniuk emancipációs küzdelmüket. Veszélyessége abban rejlik, hogy a téves kiindulópont ellenére is hatékony: gyors politikai sikert ígér, mozgósító erejű, bel- és külpolitikai támogatást is élvez.

A magyar nemzeti kibontakozásnak semmi sem hiányzik kevésbé, mint hogy ezzel az elkerülhető konfliktussal megterhelten vágjon bele az előtte tornyosuló problématömeg megoldásába. Minden tudományoskodást félretéve a józan paraszti ész is azt diktálja, hogy ne engedjük ellenséggé válni azt a közösséget, amely szövetségesünk is lehetne. A magyar nemzet nincs abban a helyzetben, hogy ezt megengedhetné magának. A hosszú távú nemzeti érdek ellen cselekszik az, aki az elkerülhető konfliktus kibontakozását engedi, vagy éppen provokálja. Ebben az értelemben a cigányellenesség egyben magyarellenesség is.
A nemzeti érdek a cigánypolitikában az elkerülhető konfliktusok elkerülése, az elkerülhetetlenek legkisebb áldozattal járó megoldása és egy érdekegyeztetési folyamat során kialakított történelmi szövetség megkötése. Ahogy a Nemzetstratégia I. kötetének bemutatóján elhangzott: „új magyar vérszerződést” kell kötni. Ebből a cigányság sem maradhat ki!

A nemzeti érdek érvényesülését demonstratívan példázza a határon túli magyarokkal együtt élő cigányok esete. Noha a gyenge pozíciójú kisebbségek általában az államalkotó, uralmi helyzetben lévő többségi nemzethez húznak, a magyar identitással is rendelkező szlovákiai, romániai, kárpátaljai cigányok kitartanak a magyarok mellett. Az iskolaválasztás során magyar oktatást igénylő cigányok nélkül a magyar oktatási intézményrendszert –különösen szórványban- nem lehetne fenntartani. Szlovák és román nacionalista politikusok több ízben megfogalmazták igényüket a cigányok magyar identitásának megszüntetésére, ezidáig sikertelenül. A KONFRONTÁCIÓ HÍVEINEK ostoba cigányellenessége eközben az anyaországban veszélyezteti a cigányok magyar kötődését.

Cigányellenesség: rövidlátó ostobaság vagy tudatos provokáció?
A magyarokat a rendszerváltozás kezdete óta próbálják mind a nemzetközi közvélemény, mind saját maguk előtt cigányellenesként, rasszistaként, kirekesztőként stb. beállítani. Ezzel szemben a legutóbbi időkig e szempontból Magyarország a béke szigete volt. Jellemző, hogy az USA rendszeres évi emberi jogi jelentésében a 90-es években ugyanazokat a csekély jelentőségű, kétes információkon alapuló vagy bizonyítottan meg nem történt eseteket „kellett” éveken át felsorolni a „szükséges” elmarasztaló ítélet alátámasztására. MÉG A szélsőjobboldaliként aposztrofált magyar sajtóban Sem jelentek meg cigányellenes cikkek. 2006 óta azonban harsány, durva, szociálpszichológiai és kommunikáció-elméleti tudással megtervezett cigányellenesség jelent meg egyik évről a másikra. Ezzel párhuzamosan megszaporodtak és súlyosbodtak az etnikai konfliktusok, egészen a 2008-2009 évi gyilkosságokig. Szemben a 90-es évek fiktív cigányellenességével, ma tömeges méretű, valódi, szervezett cigányellenesség van, amellyel párhuzamosan a cigány mozgalom is radikalizálódott, önvédelmi szervezkedésbe kezdett. Vita van arról, hogy ez a magyar szélsőjobb új hulláma megjelenésének spontán következménye-e, vagy az etnopolitikai alvilág tervezett, kormányzati kapcsolatokat sem kizáró provokációja azzal a céllal, hogy etnikai polgárháborús hangulatot szítva növelje a belpolitikai káoszt és érje el a nemzeti megújulási mozgalom diszkreditálását, az ország nemzetközi ellenőrzöttségének fokozását. E sorok írójának az a tapasztalata, hogy a mindenkori magyar szélsőjobb tud magától is ostoba, rövidlátó, nemzetrontó lenni, de provokációra utaló jelek sorát is felfedezni véli a történtekben. Legvalószínűbb, hogy mint annyiszor a történelem során, kisszámú okos provokátor manipulálja az intellektuális kontroll nélkül, indulatból, rövid távú érdekből cselekvő, frusztrált és gyors pszichológiai kielégülést kereső tömeget.

A CIGÁNYELLENES KAMPÁNY KÉPVISELŐI végső soron azt a politikát valósítják meg, melynek következtében a magyar nemzet nem erősödik a cigányság integrálásával, hanem gyengül azáltal, hogy elidegeníti, elvadítja, ELLENSÉGGÉ TESZI a népesség jelentős és egyre nagyobb részét kitevő cigányokat. Akadályozzák a magukat már magyarnak vallók végleges kötődését a nemzethez, megnehezítik a magyar-cigány tudatúak magyar kötődésének stabilizálódását, ellehetetlenítik a magyarbarát vonalat érvényesítő cigány vezetőket, és radikalizálják az etnocentrikus hagyományokra építő magyarellenes cigány nacionalista vonalat. UGYANEZ A CIGÁNY ETNIKAI RADIKALIZMUS CÉLJA IS. A békés együttélés, a nemzeti integráció lehetőségét tagadva a szélsőségek egymás pozícióit erősítik.

Fontos megjegyezni, hogy a cigányellenességgel szembeni fellépés semmiképpen nem jelentheti a cigányság körében is elterjedt devianciák, a társadalmi együttélés írott és íratlan szabályait semmibe vevő magatartás, a cigány közösségekre és a többségi környezetre egyaránt veszélyes életszemlélet és életmód elleplezését, mentegetését, „megértő” jóváhagyását. A kóros jelenségek kiterjesztése a cigány közösség egészére azonban több, mint erkölcsileg elítélhető méltánytalanság: alapvető politikai hiba, mert a társadalmi és nemzeti integrációban érdekelt cigány többséget eltaszítja, ellenséggé teszi, miközben a nemzeti érdek szempontjából nézve semmiféle pozitívumot nem eredményez. A megvadított, magyarellenessé tett cigány tömegek ugyanis velünk maradnak a történelem belátható idejéig. A cigányellenesség következtében legfeljebb éppen az az integrálódott réteg tűnik el a cigányságból egyfajta kikényszerített asszimiláció vagy kivándorlás útján, amellyel semmi baj nincs, és amelyre mind a társadalmi terhek megosztása, mind pedig a béke megőrzése szempontjából nagy szükség van.

A társadalmi és nemzeti integrációt azonban nem csupán a szélsőjobboldal veszélyezteti. A balliberális kormányzás társadalompolitikája láthatólag „leírta” a társadalmi rétegződés alsó egyharmadát, benne a cigányság túlnyomó többségével. Az elmúlt évek reformnak álcázott intézkedései - a kis falvak ellehetetlenítése, az oktatási rendszer lezüllesztése stb. - strukturális szempontból cigányellenesnek is nevezhetők. A szélsőjobboldalt ugyan nem a baloldal találta ki, de politikájával hozzájárult annak megerősödéséhez és visszaszorítása helyett nagyobb súlyt helyez arra, hogy AZ AZZAL VALÓ manipulációs lehetőségeket felhasználja a mérsékelt jobboldal gyengítésére. Árulkodó, hogy a szélsőjobboldali internetes portálok „cigánybűnözés”-kampánya számára kedvelt csemegének számít egy-egy balliberális közéleti személyiség megnyilvánulásának vagy a baloldali sajtó EGYES cikkeinek idézése. Következményeit tekintve cigányelleneséget provokálnak a multikulturalizmusra hivatkozó „jogvédők” azon véleményirányítói és aktivistái is, akik tevékenységükkel megkérdőjelezik a jogállamiság alapját képező erkölcs univerzalizmusát, relativizálják a normalitás fogalmát, azt a tévhitet keltve a cigányok egy részében, hogy nekik szabad azt, amit másoknak nem. Jó példa erre a „megélhetési bűnözés” fogalmának bevezetése, amely nagymértékben hozzájárult a mai konfliktusokkal terhelt viszony kialakulásához. EZEK A TORZULÁSOK NAMCSAK A CIGÁNY-MAGYAR JÓVISZONYT VESZÉLYEZTETIK, HANEM MAGÁNAK A CIGÁNY KÖZÖSSÉGNEK IS ÁRTANAK.
 
Az együttélés optimális formája: kettős identitás
A magyar nemzeti tradíció a befogadási készségen, nyitottságon, integrációs képességen alapul. Nemzetek, nemzettöredékek sora integrálódott a magyar nemzetbe, egy részük asszimilálódva, más részük eredeti identitását, anyanyelvét is megőrizve. A mai magyar nemzet nem a közös biológiai származás, hanem a közösen kialakított kultúra és a magyar nyelv alapjaira épül. A tagjai közötti összetartozási tudat spirituális és nem vérségi. Éppen ezáltal tud meggyengülni, eltorzulni, mint napjainkban, de megerősödni is. A spirituális összetartozási tudat erősebb, egészségesebb identitást eredményezhet, mint a vérségi: lásd a „testvérnépek” gyilkos háborúit szerte a világban, beleértve közvetlen szomszédságunkat.
A tradicionális magyar nemzeti identitás lehetővé teszi a velünk élő kisebbségek kettős KÖTŐDÉSÉT, azt, hogy egyszerre érezhessék magukat a széles értelemben vett magyar nemzet tagjának és megőrizhessék eredeti identitásukat. A kisebbségek kettős kötődésének magyar párja több mint a politikai nemzethez fűződő jogi kapcsolat: morális, érzelmi, nyelvi és kulturális kötődés is egyben. Ez óriási különbség a környező országok többségéhez képest, amelyekben a kisebbségek, köztük a magyarok védekező pozícióba vannak kényszerítve, és lehetőségük sincs arra, hogy kettős identitással a többségi nemzettel is azonosuljanak a politikai nemzethez való konfliktusos viszonyon túl. Más szemszögből nézve a szomszédos államok nemzeti politikai irányzatai kevés kivétellel kisebbségellenesek, identitásukat egyebek közt a magyarsággal történő szembenállásra építve fogalmazzák meg. A magyar mérsékelt jobboldal viszont anélkül követhet kisebbségbarát irányvonalat is egyben, hogy ez konfliktusba kerülne egyértelmű nemzeti elkötelezettségével. Nemzeti elkötelezettség és kisebbségbarátság tehát mind spirituális, mind politikai szinten összeegyeztethető.
 
A magyar-cigány viszony azonban különbözik ettől. Egyrészt azért, mert nem befejezett vagy akár egy történelmi időszakra nyugvópontra jutott, hanem alakulóban lévő folyamatról van szó. A történelmi népvándorlás utolsó hullámaként Magyarországra érkezett cigányságot hatszáz év alatt sem sikerült úgy integrálni, ahogy a kunokat, jászokat, vagy a török után betelepült népcsoportokat. A cigányság napjainkban alakítja ki modern identitását, melynek során az önmagához való viszony megfogalmazásán túl a magyarokhoz való viszonyt is újra fogalmazza. Ebben a folyamatban sok a spontán, nehezen befolyásolható elem, de jelentős mértékben az értelmiségi elit tervezi és irányítja. Nem mindegy tehát, hogy az egyre erősödő cigány elit milyen identitásformát választ és tűz ki követendő példaként a közösség elé.
 
A cigány identitásformákat a nemzeti integráció szempontjából három fő típusra egyszerűsíthetjük le: asszimilánsok, kettős identitásúak és radikálisok. Az asszimilánsok azon általános emberi jogot gyakorolják, mely szerint az egyénnek éppolyan joga van egy kisebbségi közösségből kilépni, mint az identitást megőrizni. Sokan elítélik az asszimilánsokat, mint közösségüket cserben hagyó, könnyebb utat követő „árulókat”. A közösségből kilépők egyfelől valóban veszteséget jelentenek, mert többségükben középosztálybeliek lévén kilépésükkel „rontják” a cigányság társadalomszerkezetét, elvesznek a saját csoporthoz fűződő „misszió” szempontjából, és a közösség létszámát is apasztják. Azonban a társadalmi közvélemény az átlag magyar középosztálybelitől nem vár el hasonló missziót, pl. azt, hogy költözzön vissza saját eredeti falusi közösségébe stb. Másfelől egy közösségből való kilépés éppúgy alapvető emberi jog, mint az ahhoz való tartozás. A kilépő egyben be is lép egy másik közösségbe, amelynél nyereségként jelentkezik az előbb jelzett veszteség, azaz jó magyar ember lesz belőle. A mai magyar nemzet tekintélyes része ilyen be- illetve kilépők leszármazottja, köztük a nemzeti kultúra számos karizmatikus képviselője.

Az asszimilációval nem akkor van baj, ha sikeres, hanem ha sikertelen. Ki kell mondani, hogy a magyar társadalom befogadási készsége a cigányok irányában alacsony szintű, és az azonosulni óhajtó egyént vagy családot sok esetben nem engedi be könnyen maga közé. A magyarrá válni akaró cigány gyakran találkozik visszautasítással, ami azt eredményezi, hogy a két közösség közötti légüres térben találja magát /”marginal man”/. A visszautasítás sok esetben a cigány radikalizmus oldalára taszítja az egyént, ha nem az első, akkor a második vagy harmadik generációban. Ezért is szerencsésebb tudatforma a kettős identitás, mert nem állítja kényszerű választás elé az egyént.

Tapasztalati tény, hogy az asszimiláció főleg a társadalmi tagozódás azon közegében sikeres, amelyben a nemzeti kötődés, mint érték, alacsony szintű, azaz az elszürkült fogyasztói és bérrabszolga lakosság körében. Itt könnyebb a beolvadás, mivel ez a közeg nem támaszt különösen nagy igényeket a befogadás útjába. Ez a „nyereség” azonban nem erősíti különösebben a nemzet tudatosan magyar részét. Az érem másik oldala, hogy a tudatos magyar közösség nem eléggé nyitott és elfogadó; nem kínál szervezetten azonosulási gesztusok kinyilvánítására lehetőséget és nem ad elegendő pozitív visszajelzést ezekre.

Az ellenkező oldalon állnak a cigány etnikai radikalizmus képviselői és követői, akik tagadják a magyar kulturális nemzethez való tartozásukat, sőt, identitásuk építését
éppen az attól való elhatárolódásra, AZ AZZAL VALÓ SZEMBENÁLLÁSRA alapozzák. Hangsúlyozni kell, hogy ez az álláspont nem jogtalan, nem feltétlenül magyarellenes, bár magyarellenes ideológia ebben a táborban figyelhető meg leggyakrabban. Jellemzője, hogy a magyar-cigány viszonyt magyar elnyomásként, a cigányság kizsákmányolásaként értelmezik; olyan „játszmaként”, amelyben az egyik partner nyeresége a másik veszteségét jelenti, antagonisztikus érdekellentétet feltételezve közöttük. Ennek a szemléletnek vannak tradicionális gyökerei a „roma-gádzsó” dichotómia formájában.

Gyakori megnyilvánulása a „csak eggyel legyünk többen, mint ti…” kezdetű mondat, amely a magyar többség demográfiai viszonyaira, rövid időn belüli kisebbségbe kerülésére utal. MAGYAR oldalon ezt a „Magyarország elcigányosodása” címszavak alatt erősítik meg, akaratlanul is elfogadva ezt a forgatókönyvet. Erősödő hatása van a többségi nemzetektől elhatárolódni igyekvő „transznacionális nemzet” koncepciójának és a „Romanesztán”-mítosznak amely a nemzetközi cigány mozgalom többsége számára szellemi hazát jelent /”Romanestan is in our soul!”/. Vannak azonban propagálói a cigány területi állam megteremtésének is, főként a cigány nemzetközi mozgalomban részt vevő „gádzsó” tanácsadók részéről. Ezek a nézetek a magyar valóságtól távol állnak ugyan, de létezésükkel és elidegenítő hatásukkal mindenképpen számolni kell.

Amíg az asszimilánsokat befogadni kell, nem vitatkozni velük, vagy cigány identitásuk megőrzésére kapacitálni őket, addig a cigány radikalizmus képviselőivel őszinte párbeszédet lehet, sőt kell kezdeményezni, annak ellenére, hogy ha nem is szövetségesi, de korrekt partneri viszonyt nem reménytelen kialakítani velük, KÜLÖNÖSEN AKKOR, HA FELISMERIK, HOGY A NAGY ETNOPOLITIKAI SAKKTÁBLÁN A PARASZT SZEREPÉT OSZTOTTÁK RÁJUK.
 

Az egyre erősödő cigány elit mellett az identitás-építésben jelentős szerepet játszanak „gádzsó” /nem cigány/ értelmiségiek is, részben tiszteletre méltó segítő, reformer szándékkal, részben a cigányság helyzetén túlmutató etnopolitikai célokkal. Ez utóbbi csoport a cigányság erősödő identitás-mozgalmát egy kisebbségellenesként feltételezett magyar nacionalista irányzat ellensúlyozására használja fel. A cigánykérdéssel foglalkozó „gádzsók” túlnyomó többsége a magyar nemzeti elkötelezettség szempontjából jobb esetben közömbös, rosszabb esetben ellenséges. Mindeközben nincs, helyesebben eddig nem volt olyan magyar nemzeti stratégia, amely a cigányság szociális integrációja mellett magyar nemzeti kötődésük megerősítését tűzte volna ki célul. Ha voltak is ilyen kezdeményezések, nem kaptak politikai, pénzügyi és intézményes támogatást.

Megjegyzendő, hogy a cigány radikalizmus nem köthető a cigányság belső tagozódásához. Képviselői között éppúgy találunk romungró /magyarcigány/, beás /románcigány/ és oláhcigányokat, mint analfabétákat és magasan képzett értelmiségiket.
A „radikális” jelző politikai célokat és stílust takar. Nem sorolhatók ide a cigány anyanyelv és kultúra, valamint a szociális felzárkózás érdekében következetesen és keményen fellépő aktivisták, akiknek a programja jól összeegyeztethető egy összmagyar nemzeti reformprogrammal. Képviselői sok esetben a kettős identitás példái lehetnek.
 
Amíg a militáns cigány nemzeti radikalizmus képviselőivel konfrontálódást kell vállalni, addig a kettős - magyar-cigány – identitású cigányokkal a történelmi megegyezés útjára lehet és kell lépni. Az erre irányuló magyar kezdeményezésre a cigányság körében van fogadókészség. A cigány értelmiség és az e dimenzióban tudatos véleményalkotásra képes egyszerű értelmes cigányok körében az erősödő cigány etnikai tudatosság mellett erős magyar nemzettudat van. A kettős kötődésű cigányok általában iskolázottabbak, szociális helyzetük, társadalmi aktivitásuk, szervezettségi szintjük az átlagnál jobb. A történelmi megegyezés szükségét több-kevesebb tudatossággal ők is igénylik.

Az integráció szociális és nemzeti oldala
Szűk értelmezés szerint a cigányság integrációja akkor következik be, ha társadalomstatisztikai mutatói /foglalkoztatottság, jövedelem, vagyoni helyzet, szolgáltatásokban való részesedés stb./ hasonlóak lesznek, mint a többségé. Ha ez valami csoda folytán a közeli jövőben bekövetkezne, nem eredményezné az óhajtott társadalmi békét, tekintve, hogy ennek a folyamatnak az elvi maximuma is csak az össztársadalmi egyenlőtlenségi rendszer leképezését jelenthetné. A mai kilátások szerint inkább beszélhetünk arról, hogy a magyarok egy része hozzászegényedik a cigányokhoz. Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy a mindenkori kormányzat feladja a cigányság szociális integrációjának programját. Messze vagyunk ugyanis attól, hogy a cigányság egyenlőtlenségi strukturája megfeleljen a társadalmi átlagnak. A cigányok nagyobbik része a szegények szegénye, és ezt a helyzetüket részben okkal, részben ok nélkül magyar többségi elnyomásként élik meg, ami nem jó sem nekik, sem a többségnek.

A szerveződő és erősödő cigány mozgalom vezetőinek egy része, amely a cigányok szegénységében a magyar többség faji motivációjú elnyomását látja, annak az illúziónak a rabja, hogy a cigányságot, mint etnikai közösséget valamely pozitív diszkriminációs technikával lehetséges a társadalmi átlag szintjére felhozni anélkül, hogy az egyenlőtlenségi rendszer maga ne változna. A valóság az, hogy a neoliberális gazdaságpolitika a magyar társadalom egynegyedét, más számítások szerint egyharmadát sodorta reménytelen helyzetbe. Ezen belül a cigányság specifikuma az, hogy a cigányság kb. kétharmada tartozik ide, és a szegénységen belüli rétegződés szempontjából is a legrosszabb helyzetben vannak. Nyilvánvaló, hogy ezt a társadalomszerkezetet alapjaiban átalakító új gazdasági rend nélkül nem lehet a cigányság integrációjáról beszélni. Ugyanakkor az is illúzió, hogy egy feltételezett makrogazdasági fellendülés automatikusan kiegyensúlyozottabb társadalomszerkezetet eredményez, sőt az is, hogy egy kiegyensúlyozottabb társadalomszerkezet automatikusan a cigányság társadalmi integrációját eredményezné.

Egy közösség anyagi élethelyzetének javulása korántsem eredményezi automatikusan társadalmi integrációját, különösen a nemzeti identitás dimenziójában. Számtalan példát láthatunk arra, hogy anyagi jólétben élő kisebbségek a többségtől távolodva, azzal gyakran ellentétben építik identitásukat. Az identitásépítés a kétségtelenül létező determináló tényezők dacára tudatos értékválasztás eredménye, amelyben kiemelkedő szerep jut az interakcióban részt vevő közösségek szellemi és politikai vezetőinek.

A népi bölcsesség szerint „éhes hassal nem lehet himnuszt énekelni”. Ebből az következnék, hogy nemzeti integrációról a cigányság esetében csak azt követően érdemes beszélni, hogy anyagi értelemben vett jólétük legalább a lakossági átlag szintjére emelkedik. Erre egyrészt a magyar nemzet újjáépítésének folyamatában nincs idő, másrészt a fenti tétel nem igaz. Elsősorban spirituális megújulásra van szükség, morálisan és intellektuálisan helyes válaszok megtalálására és célok kitűzésére. Ezért a cigányság szociális és nemzeti integrációját egyformán fontosnak kell tartanunk, és egyidejűleg kell mindkét dimenzióban cselekedni.

A nemzet újraintegrálásának néhány feltétele
A fenti gondolatmenet a nemzeti identitás rekonstrukciójának feltételezésére épül. Ebben az értelemben a rekonstrukció nem valamely ideálisnak feltételezett múltbéli állapot „műemléki” helyreállítását jelenti, hanem tradíciókon alapuló új minőség létrehozását. A rekonstrukcióra nem csupán a cigányság integrációja miatt van szükség, de ez annak lényeges eleme, amely nélkül a törekvés sikertelenségre van ítélve. Ebben a folyamatban a „nemzet” nem valamely monolit tömb, amelyhez a cigányság vagy alkalmazkodik, vagy sem, hanem olyan önmagát új minőségben újrateremtő közösség, amelybe lehetséges integrálódni. A folyamatnak a cigányság sem passzív elszenvedője vagy haszonélvezője, hanem felelős résztvevője.

Ki kell törni az egymásra mutogatás csapdájából. Többségi részről szakítani kell az un. „önhibás” szemlélettel, amely szerint a cigányság kizárólag önmaga tehet rossz helyzetéért, sőt a többség problémáit is a cigányság okozza. A cigányságnak viszont szakítania kell a fordított önhibás szemlélettel, miszerint minden bajáért a magyar többség, a társadalom a felelős. Ez a szemlélet elsősorban nem azért rossz, mert méltánytalan és igazságtalan, hanem azért, mert lehetetlenné teszi a valóságos okok felismerését, és hamis pszichés kielégülést nyújtva megbénítja a cselekvőkészséget és állandósítja a függőségi állapotot.
Meg kell erősíteni a spirituális egységre épülő befogadó nemzet ideológiáját. Az újabban divatos, vérségi leszármazáson alapuló felfogás nem csupán a cigányság és az új bevándorlók integrációját teszi lehetetlenné, de a történelmileg kialakult magyar nemzet egységét is veszélyezteti.

A párbeszédet, az érdekegyeztetést a jóakaratot és megegyezési szándékot tükröző formában és stílusban lehet csak folytatni. A sértegető, megbélyegző, gyűlöletkeltő beszéd taszítja és ellenséggé teszi a cigányságot, de semmit sem old meg azon problémákból, amelyeket felvet. A „politikai korrektség” alapelve –egymás méltóságának tiszteletben tartása- helyes, de nem tűrhető, hogy szabályait önjelölt cenzorok diktálják, és a valóság eltagadásához vagy a többség érdekeinek semmibe vételéhez vezessen. Ez egyébként a cigányság emancipációs mozgalmát is tévútra tereli.

A párbeszéd során segíteni kell a cigányság képviselőit annak belátásához, hogy elvárásaik megfogalmazásától függetlenül elsősorban saját erőfeszítéseiktől várhatják sorsuk jobbra fordulását. Meg kell őket győzni arról, hogy nem a magyar többség az ellenségük, hogy a megosztó, szembeállító törekvések őket is és a magyarokat is sújtják; hogy ebben a játszmában megalázó szerepben, eszközként használják fel őket. A meggyőzés azonban csak akkor lehet sikeres, ha a nemzeti dimenziót is magában foglaló társadalmi integráció vonzóbb alternatívát kínál számukra.

Báthory János - Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal volt elnöke

Végül a szokásos kép. Vastagh György festményének reprodukciója nem azonosított német hetilap 1873-as évfolyamából. Ha nem volna a képaláírás (Türkischer Zigeuner – Török cigányok), aligha ismernénk fel a szereplők hovatartozását. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy egy korabeli török azonnal leolvasná a jellegzetességeket. Akár így van, akár nem, a kép jó példa arra, hogy a képi sztereotípiák mennyire változékonyak – amit mi jellegzetesen cigányos habitusnak gondolunk, máshol egyáltalán nem tűnik annak, és viszont.

Milyenek a cigányok? Ugyanolyanok, mint a többiek, vagy másmilyenek?

Akkor most, számos kommentelő segítségével eljutottunk egy lényeges kérdéshez, illetve állítás-párhoz, amelyek közül választva közelebb juthatunk a megoldáshoz.
 

• "A" állítás: a cigányság társadalmi viszonyait alapvetően aktuális társadalmi helyzetük határozza meg, problémáik (a velük kapcsolatban lévő problémák) azonosak a velük egy társadalmi helyzetben lévők problémáival – és így is kezelendők (lásd színvak szegénységpolitika).
• "B" állítás: a cigányság társadalmi viszonyait saját belső, a cigányságra jellemző tulajdonságaik meghatározó mértékben befolyásolják, problémáik (a velük kapcsolatban lévő problémák) részben ezen tulajdonságokból fakadnak, és a bajok orvoslásához ezen tulajdonságok megváltoztatásán át vezet az út.

Az elmúlt húsz évben azok, akik a cigánysággal kapcsolatban teoretikus igénnyel megszólaltak, szinte kizárólag az első, "A" állításból indultak ki. Axiómaként rögzítették, hogy az aktuális lét határozza meg a tudatot, és indulatosan utasítottak el minden más feltételezést. Az állításból logikusan következik, hogy ha a cigánysággal kapcsolatban (a jelleg vagy a mérték tekintetében) sajátságos problémák merülnek fel, akkor ez csak a hátrányos megkülönböztetés folyománya lehet. A hátrányos megkülönböztetés pedig – ismét logikus következtetés – az előítéletességből fakad. A problémák megoldásának első lépése eszerint az előítéletesség csökkentése, amiből szükségszerűen következik a hátrányos megkülönböztetés visszaszorulása, amiből pedig a sajátságos problémák elcsitulása adódik.

Nézzünk egy konkrét, jól dokumentált és gyakran említett példát. Tény, hogy a rendőrök nagyobb arányban igazoltatnak cigányokat, mint nemcigányokat. Az "A" állítás szerint azonban a cigányok között arányait tekintve nincs több törvénysértő, mint a többségi etnikum hasonló társadalmi helyzetben lévő csoportjainál, a gyakoribb igazoltatás tehát hátrányos megkülönböztetés, ami abból fakad, hogy a rendőrök tudva-tudatlanul azzal az előítélettel tekintenek a cigányokra, hogy közöttük több a törvénysértő, mint más etnikumok között. Ez egy számos helyen leírt, részletes kutatásokon alapuló logikai sor, amely rendszerint oda fut ki, hogy a szerző elmarasztalja a rendőrség előítéletes gyakorlatát.

Az "A" állítás általában jól kezelhető, hiszen igen-nem szituációra egyszerűsít le minden vitát. A "B" állítás annál bonyolultabb, valójában a nézetek igen széles skáláját fogja össze, és a valóságot legjobban megközelítő változat (amennyiben van ilyen) csak alapos elemzés, elhúzódó vita során azonosítható.

Azzal a nézettel nincs nehéz dolgunk, hogy a problémákat a cigányok genetikailag meghatározott tulajdonságai határozzák meg, úgymond a vérükben van ez vagy az a tulajdonság. Nem tekintendő bűncselekménynek és a fasizmus újraélesztésére irányuló kísérletnek az egyes rasszok közötti genetikailag meghatározott tulajdonságok kutatása. Hogy csak egy példát hozzunk, aligha a véletlenek játéka az afrikai rassz dominanciája a legjobb rövidtávfutók között. Ám eddigi ismereteink szerint genetikailag meghatározott magatartás-különbség nem mutatható ki a magyarság (szlovákság, románság, dánság) és a cigányok között. Aki ilyesmit állít, minden valószínűség szerint butaságot állít.
Ha viszont a "B" állítást csupán a tanult tulajdonságokra terjesztjük ki, már védhetőbb pozícióba jutunk. Azonban itt is egy széles mezsgyén mozgunk, amelynek egyik szélén a "minden bajról a cigányok rossz tulajdonságai tehetnek" állítás áll, a másik végén pedig az "alig-alig van összefüggés" állítása található.

Az a feltételezésem, hogy az "A" és a "B" állítás közül az utóbbi áll közelebb a valósághoz. Továbbá úgy hiszem, hogy ha azon belül megtaláljuk az optimális pontot, a valóságot legjobban leíró megfogalmazást, jelentősen közelebb jutunk Magyarország egyik legfenyegetőbb problémájának megoldásához. Ebben az irányban szeretnék tovább menni.

A képen Greguss Imre (1856-1910) Cinka Panna című festményének képeslap-reprodukciója látható, A bájos, vonzó, ügyes kezű mester alkotta festmény 1900-ban szerepelt a Műcsarnok kiállításán, és Schlauch Lőrinc bíboros, nagyváradi püspök vásárolta meg.

Greguss talán nem tudta, mi viszont tudjuk, hogy Cinka Panka alacsony volt, kövér, és feltűnő, nagy golyva éktelenkedett a nyakán. A búsuló kurucoknak pedig aligha muzsikált, minthogy 1711-ben született, a majtényi fegyverletétel évében. Ehhez képest az már csak apró kukacoskodás, hogy a nagybőgő a 19. század utolsó harmadában jelent meg a cigányzenekarban, előtte a kisbőgő (cselló) szerepelt.

Gyerekeink a téren játszanak, szóba elegyedem az ismeretlen anyukával. Beszélünk erről-arról, felületes csevegés ez, inkább szocializációs rítus, mint eszmecsere, ahogy összetalálkozó ismeretlenek szokták. Egy idő után, a kölcsönösen kialakuló felületes rokonszenvre támaszkodva mégsem állom meg, hogy meg ne kérdezzem a cigány rasszjegyeket markánsan viselő fiatal nőtől: az ön családja rumungró? Mint akit bolha csípett, fölcsattan: azért, mert nincs érettségim? Nézze meg a gyereket, hófehér a bőre, az enyém is hófehér, jó, a hajam sötét, de a bőröm hófehér. Próbálom menteni a helyzetet: higgye el, tőlem nem idegen a cigányság, a történetét kutatom és néha tanítom is, nagyon érdekes… Nem vagyunk cigányok – zárja le a beszélgetést. Innen már nincs mit mondanunk egymásnak.

Elég mellbevágó tapasztalat. Tehát vannak olyanok – hát persze hogy vannak, mindenki tudja, de így személyesen tapasztalni mégis meglepő –, akik egyetlen generáció alatt próbálnak meg asszimilálódni, a világ előtt és bizonyára önmaguk előtt is megtagadják cigányságukat. Milyen élet lehet ez? Milyen frusztrációk kelnek abban az emberben, aki ezt az utat választja? Mi sül ki ebből?

És mi van azokkal, akiket a környezetük nem enged asszimilálódni, hiába kapaszkodnának a többség identitásába, az a többség minduntalan visszalöki őket: de hiszen cigány vagy, miről beszélsz? Csupa jó szándékkal én is éppen ezt csináltam. És hányan lehetnek, akik korántsem jóindulatúan, tudatosan mondják: cigány, vissza! Nem jöhetsz közénk, apád is cigány volt, a fiad is az marad.

USÁ-t járt ember meséli: az ottaniakkal, házigazdáival beszélgetve valakit négernek nevezett. A beszélgetés megakadt, rászóltak, hogy ezt a kifejezést ne használja. Hát akkor mit mondjon, fekete? Az sem szerencsés. Afroamerikai? Nem, hagyja azt is. Akkor mit mondjon? Legjobb, ha nem mond semmit az emberek etnikai hovatartozásáról.
 
Ez nonszensz. Nem lehet kiiktatni a gondolatainkból, a közléseinkből azt a tényt, hogy az emberek származásuk, nyelvük, szokásaik, állampolgárságuk szerint csoportokat alkotnak. Nem lehet gondolatainkat, közléseinket politikailag korrektnek kinevezett tabuk közé szorítani. De lám, mégsem olyan egyszerű dolog ez.

Nem kétséges, hogy az asszimiláció helyett az integráció a szerencsésebb megoldás. De az asszimiláció dolgát is végig kell gondolnunk. Akarjuk ezt, jó ez, tudjuk ezt kezelni? Goethe mondta: egy nép pusztulása közhely, egy tanya felégetése tragédia. Folytassuk a gondolatot: egy nép kirekesztése közhely, egy család megbicsaklott asszimilációja tragédia. Hány tragédia zajlik körülöttünk?

Végül megint a jó öreg Böhm Pál, az ő hiánytalan képi közhellyé kristályosodott cigány-idilljével. A kép a német Illustrierte Rundschau 1903-ik évfolyamának 180. oldalán jelent meg. A gondosan megkomponált rendetlenség a klasszikus háromszög-szerkesztés elveit követi. Erről a képről is elmondható, ami a többi Böhm-festményről: sok-sok hiteles részletből építkezik, de ügyel arra, hogy a leendő vevők képi sztereotípia-igényét fegyelmezetten kielégítse. A kép egésze tehát hamis, a részletek azonban forrás-értékűek.

Érdekes például a kép közepén látható tűzhely, különösen a félig földbe ásott, lapos kő, amely talán valamiféle szélfogóként, a fújtatóval szembeállított légterelőként, hő-koncentrálóként funkcionált. Éppen ilyen látható Barabás Miklósnak egy 1855-ben készült litográfiáján (megjelent Prónay Gábor: Vázlatok Magyarhon népéletéből című kötetében). Mielőtt a Böhm-képet láttam volna, azt hittem, hogy Barabás itt valamit teljesen félreértett, de úgy látszik, mégis helyesen ábrázolta a vándorcigány fémműves tüzelési technikáját. Ebből is látszik, hogy a képi forráskritika legfontosabb eleme minél több kép összehasonlító elemzése.

Cigány-ügyben végre megszólalt a Lehet Más a Politika nevű párt (jól beleragadtak ebbe a hülye, ráadásul egylövetű névbe, mintha azt akarnák sugallni, hogy nem kell igazán komolyan venni őket, csak afféle jópofáskodás az egész), tehát megszólaltak, és pont úgy beszéltek, hogy ne lehessen komolyan venni őket. A párt honlapján olvasható program (Kezdeményezésünk céljai – szóval nem párt tetszik lenni, hanem kezdeményezés?) tizenhét sorban elősorol néhány kevéssé komolyan vehető, fedezet nélküli lózungot, ebbe igazán még belekötni sem lehet. A cigányügyekért felelős Szombati Kristóf azonban nyilatkozott a 168 órának, ebben végre van néhány konkrétum. Mindenekelőtt az, hogy az LMP idézem „színvak” programmal készül, „amely nem tesz különbséget cigány és nem-cigány között, hanem a szegénységre koncentrál”.

És már meg is érkeztünk a politikailag korrekt, jó szándékú zsákutcába. Az LMP ezek szerint cigányügyben makacsul menetel az SZDSZ által kitaposott úton, igaz, elődje arroganciája nélkül. Makacsul kitart amellett a feltételezés mellett, hogy az egyes etnikai közösségeknek (csoportoknak, nemzetiségeknek, népeknek) nincs a többiekétől eltérő szociokulturális normarendszerük, mindent kizárólag az egyén társadalmi helyzete határoz meg.

Ez az alapvetés azonban teljes mértékben téves, és minden olyan probléma-megoldási vagy probléma-csökkentő program, amelyik erre alapul, szükségszerűen kudarcot fog vallani. Ha nem nézünk szembe azzal a ténnyel, hogy a magyarországi cigányok jelentős hányada romlott, már-már működésképtelen szociálkulturális normarendszerben él, ennek megfelelően viselkedik, ennek megfelelően reagál a környezete hatásaira – akkor csak növeljük a bajt.

A kibontakozás felé ez az első lépés: kimondani, hogy a magyarországi cigányok jelentős, körülhatárolható részének normarendszere torz, megváltoztatásra szorul. Oka van annak, hogy ez miért alakult így, feltárhatók a történelmi gyökerek, megérthetők a folyamatok – mindez a tényeken nem változtat. És nem is arról van szó, hogy azt kellene kutatnunk és vitatnunk, hogy a helyzet kialakulásában mennyi a cigányok és mennyi a többi népek felelőssége – a történelem igazából nem is tudja értelmezni a népek felelősségét. A helyzetet azonban nevén kell neveznünk. Hiteles diagnózis nélkül nincs eredményes terápia.

Mostani képünkön Böhm Pál Három cigány című festményének reprodukciója látható, megjelent az Ueber Land und Meer című német hetilap 1895. évfolyamának 296. oldalán. Böhmről már volt szó,  életművének cigány-tárgyú darabjait igyekszem összegyűjteni. A kompozíciót Nicolaus Lenau (1802-1850), a bácskai sváb származású osztrák költő Drei Zigeuner című, a maga korában nagyon kedvelt és sokszor megrajzolt verse ihlette. A kép a kor vizuális cigány-sztereotípiáinak egyik kiforrott, kikristályosodott darabja, a korabeli néző pontosan értette, előképeinek híven megfelelt. A teljesség kedvéért álljon itt az ihlető vers is.
 

A három cigány

Egyszer három cigányt láttam
Egy fűzfához dőlve,
Míg szekerem a pusztában
Kínnal ment előre.

Bíborpiros esti fényben
Hegedűjét tartva
Állt az egyik s jókedvében
Rágyújtott egy dalra.

Másik kedvvel nézdegélte
Pipájának füstjét,
Mintha rózsa volna élte,
Mely nem terem tüskét.

Harmadikuk a fa alatt
Aludt heverészve;
Cimbalmának húrja szakadt,
Lágy szellő rezgette.

Cafatokban állt ruhájuk,
Rongyosak, kopottak,
De jó kedvük, szabadságuk
Fittyet hányt a sorsnak.

Megmutatták, hogy miként kell,
Ha rosszul megy dolgunk,
Hegedülnünk megvetéssel,
Füstölnünk, aludnunk.

Lomha, szürke esthomálynál
Visszanéztem rájuk;
Szinte most is előttem áll
Fekete orcájuk...

(Dsida Jenő fordítása)

Elhangzott az Út Igazság Élet – Magyar Cigányok Európáért szervezet tisztújító közgyűlésén, 2010. január 20-án. (A szerveződés a KDNP-hez közelálló cigány értelmiségi egyesület, elnöke Kamarás István beás származású történész)

Hölgyeim és uraim, azt hiszem nem kell félnünk úgy fogalmazni, hogy a magyarországi cigányság történelmi fordulópont közelében jár. Hatszáz éve élünk együtt cigányok, magyarok és más nemzetiségek itt a Kárpát-medencében, és ez a rengeteg idő úgy pergett le, hogy a cigányság soha nem volt ura a saját sorsának, nem volt részese a róla szóló döntések meghozatalának. Ennek az időszaknak azonban, ha tetszik, ha nem, vége. Mostantól fogva érdemi cigány politikát a cigány vezetők részvétele nélkül csinálni nem lehet. Sokakat zavarba hoz ez a helyzet, még a jóakaratú emberek között is akadnak, akik szerint – Churchill szavait átformálva – a cigányok ügye túl bonyolult ahhoz, semhogy cigányokra lehetne bízni. Tévednek, az új cigány értelmiséggel kell együttműködni, másképp nincs kibontakozás.

Még akkor is, ha tudjuk, hogy sok új cigány vezető nem értette még meg, hogy ez mekkora felelősség, mekkora teher. Sokan úgy tekintenek a politikára, mint olyan versenypályára, ahol magas fizetéssel járó tekintélyes állásokat lehet elnyerni, és onnan újabb állásokhoz lehet juttatni a rokonokat, barátokat és ismerősöket. Pedig nem az a lényegi kérdés, hogy kinek a feneke alá tolják az Audit, ki lesz az államtitkár és az igazgató, hanem az, hogy ki megy ki a telepekre, ki veszi a vállára népének minden nyűgét, ki hajlandó szolgálni a népét. Ami hatszáz éven át elmaradt, most helyreáll, a következő években karrierek százai nyílnak meg a fiatal cigány értelmiségiek előtt. De nagy kérdés, hogy elegen lesznek-e közülük, önök közül, közületek, akik nem magáért a karrierért lépnek közéleti pályára, hanem azért, hogy alázattal és becsülettel szolgáljanak.

Szabó Dezső mondta: minden magyar felelős minden magyarért. Vannak politikusok, akik ezt a mondást a cigányokra vonatkozóan kifordítva értelmezik: a rosszért, a bűnért való felelősséget terítenék rá az egész népre. Az új cigány értelmiségnek, az új cigány vezetőknek egyik legfontosabb feladata és felelőssége, hogy visszaadják a gondolatnak az eredetei tartalmát: minden cigány felelős minden cigányért – a Szabó Dezsői értelemben.

Az Önök éppen most megújuló szervezete kősziklára építkezik, a keresztény értékek kősziklájára. Ezen értékek között a felelősség, az alázat és a szolgálat az elsők között áll. Kívánom és remélem, hogy az Út Igazság Élet – Magyar Cigányok Európáért képes lesz megfelelni ennek az alapvetésnek. Mert közös problémáinkra igenis vannak jó válaszok is. Adja Isten, hogy Önök, hogy ti ezeknek a válaszoknak a munkásai legyetek.
A képen két üstfoltozó látható az 1900-as évek elejéről. Magát a lapot Divald és Monostory adta ki Budapesten 1912-ben, de a felvétel számos hasonlóval együtt Nagyszebenben vagy annak vonzáskörzetében készült feltehetően 1900 és 1905 között. Érdekes, hogy az erdélyi szász anyavárosban milyen jelentős figyelem fordult a cigányság felé - ennek a figyelemnek nemzetközi rangú eredménye többek között Wlislocki Henrik munkássága.