Rendkívüli események a politikában is előfordulhatnak, mégis az a legcélszerűbb, ha arra készülünk, hogy a következő kormányt a Fidesz adja. Négy évig ők irányítják majd az országot, és nyilván nem mindegy, hogyan. Például hogy mit kezdenek a cigányokkal. Milyen a Fidesz cigánypolitikája? Miért, van neki olyan? A rövid válasz: nincs. A bővebb: a Fidesznek az az alaposan meggondolt és megfontolt cigánypolitikája, hogy ilyenje nincs neki. Hogy cigányügyben ki sem nyitja a száját. Hallgat, mint a csuka, hogy egyebet ne mondjunk. Ugyanis fölmérték, hogy ebben az ügyben nem tudnak olyat mondani, amivel ne veszítenének több szavazatot, mint amennyit nyernek.

Nem mintha az eddigi kormányoknak és pártoknak lett volna rendesen végiggondolt, felépített és végrehajtott cigánypolitikájuk. Az MDF nem is igen érzékelte a problémát, a szocialisták olyan szavazókként tekintettek a cigányokra, akik segélyekkel viszonylag olcsón (még a nyugdíjasoknál is olcsóbban) megvehetők, a liberálisok számára a jobboldal folyamatos rasszistázásának ürügyeként szolgáltak, a Fidesz pedig eddig sem mondott semmit, azt is halkan, nehogy baja legyen belőle.

Persze, különféle kormányzati programok azért voltak, jó szándékú erőfeszítések is történtek, sokmilliárd forintot elköltöttek, de hogy milyen eredménnyel, azt ma látni világosan. Húsz éve, a rendszerváltás idején a legtöbb ember nem is értette, hol itt a probléma. Ma pedig azt nem érti, hogyan lehet ebből a szörnyű helyzetből kilábalni. Húsz éve a cigányellenesség alig-alig volt jelen Magyarországon, ma általános. És ami például Solt Ágnes tanulmányából is tudható (Lásd HVG idei 1. szám 18. oldal), a cigányok körében egyre nő a magyarellenesség. A balliberális értelmiség húsz éven át szellemi autodaféra küldött mindenkit, aki akár csak említeni merte azt, hogy a cigányok maguk is felelősek a kialakult helyzetért – az ügy őszinte kibeszélésének elfojtásával azt érte el, hogy mára az ország lakosságának döntő többsége kizárólag a cigányokat tartja felelősnek. Ez a többség a titkos választásokon a történelmi süllyesztőbe dobta ugyan  az SZDSZ-t, de a hatalomba emelte azt a Jobbikot, amely kimondta, amit egyre több ember gondolt, de nem mert kimondani.

Itt tartunk most. Nem azért szavaznak "csupán" fél millióan a Jobbikra, mert ennyien vannak a radikálisan cigányellenesek, hanem mert ennyinek veszi be a gyomra a Jobbik egyéb penetráns megnyilvánulásait. Ami a cigányság ügyét illeti, megkockáztatom, hogy a választók nyolcvan százaléka a Jobbikkal ért egyet.

Ebben a helyzetben a Fidesznek, ha meg akarja nyerni a következő választásokat, cigányügyben nincs módja megszólalni sem. A Jobbik retorikáját és eszméit nyilván nem veheti át, azon kívül viszont bármit mond, szavazókat fordít el magától. Mint a híres három majom: nem lát, nem hall, nem beszél – nem hibázik.

Mindebből egy nagyon fontos dolog következik: a cigányság ügyében addig előremozdulás nem lesz, amíg a közhangulat az irányukban nem változik. Amíg a döntési helyzetben lévő politikusok meg nem győződnek arról, hogy ha ezzel foglalkoznak, nem csökken, inkább nő a támogatásuk. A róbertbácsis segélyosztogatás kudarcot vallott, a lakosságnak a rasszizmus furkósbotjával való folyamatos ütlegelése szintén. Húsz év alatt sikerült sokkal rosszabb helyzetbe jutnunk, mint ahonnan elindultunk, és ahhoz, hogy visszajussunk legalább a kiinduló ponthoz, a többségi társadalomban felgyülemlett feszültségeket kell először csillapítani. Csöndes, aprólékos, gondosan felépített, kitartó munkára volna szükség, semmi látványos akciózás, radikális reform, inkább szívós menetelés a kijelölt irányba az oktatásügyben, a munkahely-teremtésben, a kultúra-építésben, a bűnüldözésben.

Vajon ilyen titkos, fiók mélyén őrzött cigánypolitikai koncepciója van már a kormányra készülő Fidesznek? Attól tartok nincs, még egy pármondatos fecni sem. De szép is lenne, ha tévednék.

Következzék egy sokat reprodukált kép, amelyről azonban kevesen tudják, mi a forrása. A 19. század utolsó harmadában, valamikor 1880 körül megszületett a többé-kevésbé térhatású sztereofénykép műfaja. Kirobbanó sikernek bizonyult, a következő bő fél évszázadban többtízezer ilyen kép született, az erre specializálódott kiadók (köztük a mellékelt képet kibocsátó Keystone View Company) szinte az egész világot „leképezték” több tucat, olykor több száz darabból álló sorozatokat adtak ki.

Külön cigány sorozat nem készült, szórványosan jelentek meg képek a különböző országokkal foglalkozó sorozatokban. A mi képünk, amint a felirata elárulja, Orsova közelében készült 1920 után (hiszen a dél-erdélyi Orsovát Romániába helyezi – a pontos dátumot nem tudom, Keystone-gyüjtők összeállítottak már különféle katalógusokat, de nekem nincs ilyenem). Az asszony mozdulata kissé beállított, a szituáció azonban eredeti, a kép becses, hiteles dokumentum

A cigány múzeumból valószínűleg nem lesz semmi, illetve ugyanolyan pótcselekvés lesz, mint amilyen már volt egynéhány: félamatőr szinten berendezett szoba néhány tárlóval, reprodukciók a falon, próbababa cigányos öltözetben, avató ünnepség, aztán szépen belepi a por az egészet. Pedig Magyarországnak minden adottsága megvan ahhoz, hogy nemzetközi rangú múzeumot és történeti intézetet hozzon létre, aminek csodájára járhatna Európa, és persze pénzt is adhatna hozzá. Megvan a viszonylag jól dokumentált magyar cigány történelem, a világhírű cigányzene, jelentős számú cigány népesség, hadra fogható cigány értelmiség, nemcigány szellemi kapacitás, minden. Csak két dolog hiányzik: sok-sok pénz és sok-sok eltökéltség.

Pénz nélkül komoly intézményt csinálni nem lehet, márpedig csak annak volna értelme, Magyar, vagy még inkább Európai Cigány Múzeum és Történeti Intézet néven és tartalommal. Kellene legalább három-ötszáz négyzetméteres állandó kiállítás színvonalas tárgyi emlékekkel, a korszerű múzeológia teljes eszköztárával, további háromszáz négyzetméter időszaki kiállításoknak, ezek mögé legalább ötszáz négyzetméter raktár. Újabb háromszáz négyzetméter egy olyan könyvtárnak, amiben komoly nemzetközi szakirodalom van, és kutatni is lehet és főleg érdemes. Kell egy legalább kétszáz férőhelyes konferenciaterem a hozzá való kiszolgáló helységekkel (százötven négyzetméter), kellenek kutató szobák és irodák, ez együtt kerekítve minimum kétezer négyzetméter, a közlekedő terekkel együtt már háromezer. Ezt az épületet meg kell venni (900 millió), fel kell újítani (300 millió), be kell rendezni (200 millió). Fel kell tölteni a kiállítást és a könyvtárt (300 millió). Szóval másfél milliárd alatt nem lehet eljutni a nulla ponthoz. Innen jönnek az üzemelési költségek: a bérek a teremőröktől az igazgatóig, a közüzemek, a gyarapítás, a rendezvények és kiadványok, utazások és vendégfogadások, évi 250 millió alatt el sem szabad kezdeni gondolkodni.

Hát ennyi pénz nem lesz. Ha pedig lesz, azt valószínűleg széthordják (romák és gádzsók összefogva vagy egymást lökdösve), és a maradékból csinálnak egy újabb helytörténeti-gyűjtemény színvonalú kiállítást, amit fel lehet avatni, aztán hagyni lepusztulni.

Van még egy megoldás, hiszen van a valós tér mellett egy másik is: virtuális múzeum a virtuális térben, magyarán az interneten. Nem új ötlet, van már ilyen a világban, elsősorban nagy nemzeti múzeumok kiegészítőjeként, de akár önállóan is. A virtuális múzeumnak van egy hatalmas hátránya: nélkülözi az eredetivel, a valóságossal történő közvetlen találkozás élményét. Ezt leszámítva azonban mérhetetlen előnyei vannak.

Mindenekelőtt nem ismer határokat, és ha a magyar nyelv mellett angolul is szól, gyakorlatilag a nyelvi határokat sem: egy új-zélandi szobában ülve ugyanúgy bejárható, mint a budapesti belvárosból vagy Lajoskomáromból. Nincsenek belső határai sem, anyaga korlátlanul bővíthető. És nem kell mindazt megszereznie, amit be akar mutatni, tulajdonképpen semmit sem kell megszereznie a bemutatás jogán kívül, ez pedig ha olykor pénzbe is kerül, messze nem annyiba, mint az eredeti tárgy vagy dokumentum. Ide mindenki kölcsönadhatja a maga anyagát, akár az egész világ minden értéke összehordható. A virtuális múzeum a korlátlan lehetőségek hazájában épülhet fel.

Amatőr módon persze ez sem működik. Egy komolyan vehető virtuális kiállító tér létrehozása és gondozása évi tízmillió forintos nagyságrendű pénzt igényel, ehhez jön a könyvtár, dokumentumtár, rengeteg digitalizálás, stb., ez újabb tízmillió. De ennyi talán összekalapozható. Szóval akár bele is lehet vágni, elkezdeni amolyan sufni-technikával, remélve, hogy majd beindítja magát.

Úgyhogy 2009 eme utolsó napjaiban Zsolt barátom segítségével ezennel leteszem az Európai Virtuális Cigány Múzeum és Történeti Intézet alapkövét (Legyen Roma? Nem tudom.) Kiindulásképpen a következő részlegek lesznek benne: Történeti Tár, Néprajzi Tár, Képtár, Könyvtár, Levéltár, Fórum, Konferencia. A Tárak majd tovább tagozódnak, például a Könyvárban kell majd Folyóirat és Saját Önálló Kiadványok részleg, a Történeti Tárban virtuális kiállító tér különböző utakkal (egyetemes, egyes országok) – ez majd kialakul.

Elsőként a Képtár feltöltését kezdem (egyelőre itt, a blogon, majd ha kész a helyük, átkerülnek a képek), ebben már tettem is néhány lépést. Most egy újabb kép csatlakozik a sorozathoz, kifejezetten a VéMúzeum indíttatására. Böhm Pál 1871-ben készült festménye egy budapesti régiségboltban várja vevőjét (a felvételt a bolt hozzájárulásával közöljük), most tehát felbukkant az ismeretlenségből, ám a maga valóságában előbb-utóbb újra eltűnik a közönség szeme elől. Virtuálisan viszont bekerül a múzeumba, hogy ameddig a szerver szerver, bárki megnézhesse. Böhm Pálról (1839-1905) már szóltam a Roma integráció programja 1. című bejegyzésben (2009. 06. 16.). Ő a müncheni iskola jeles festője volt, sokat festett cigányokat, főleg mert ez a téma jól eladható volt a nemzetközi műtárgypiacon. (Az is megérne egy kis elmélkedést, hogy a 19. század végén a gazdagodó német polgárság egy jelentős hányada miért szerette magyar cigányok képeivel díszíteni a szalonjait, milyen eszmetörténeti vonatkozásai vannak ennek.) Böhm kitűnő kezű festő volt, aki ment a piaci kereslet után, és sorozatban gyártotta képeit, amelyekből jól megélt. Cigány képeit alapos helyszíni tanulmányok alapján készítette, valószínűleg sokat fényképezett is (a kor szinte minden festője ezt tette), festményeinek részletei ezért dokumentum-értékűek, a kompozíciók azonban olyan képi sztereotípiák, amelyek a megrendelő polgárság képi sztereotípia-tárához illeszkedtek, a vevő saját ideáit igazolták vissza.

Mint a Vasárnapi Újságban közölt nekrológja beszámol róla, Böhm élete végére belefáradt az önismétlésbe, kiégett (már ha volt addig benne tűz) és legfőbb festői ambíciójává az vált, hogy a gyakori horgászatai során kifogott halakat a lehető legpontosabban, az utolsó pikkelyig híven megörökítse (szép példájaként az elmélyült, önfelmentő pótcselekvésnek).

Nem vitás, hogy az iskolai szegregáció, pontosabban az a jelenség, amelyet általában ennek szokás nevezni, az egyik sarkalatos pontja a roma integrációnak. A többségi és a roma társadalom szempontjából egyaránt. Csakhogy nagyon bonyolult ügyről van szó, amihez ha nem értő módon nyúl hozzá valaki, sokkal többet árthat, mint ha szemet hunyna fölötte.

Először tisztázzuk a fogalmakat. A klasszikus szegregáció az, amikor egyes népcsoportokat jogszabályok korlátoznak. Az Egyesült Államokban az 1960-as évekig számos államban írva volt, hogy a négerek nem használhatják ugyanazt a nyilvános vécét, mint a fehérek, nem ülhetnek ugyanoda a buszon, és így tovább. Ez volt a nyilvános szabály, és büntették azt, aki megsértette. Ma már civilizált országban az ilyen nyílt megkülönböztetés elképzelhetetlen. Létezik azonban nem jogszabályokon alapuló szegregáció is, amikor egyes népcsoportok más népcsoportokat bizonyos lehetőségekből kiszorítanak, illetve bizonyos, alacsony presztízsű pozíciókba kényszerítenek – ez számos afrikai országban bevett gyakorlat, a mindennapok része.

Mit nálunk szegregációnak szokás nevezni, nem ilyen, sokkal inkább szociális beszorítottság, a szegénység csapdájába kerülés, illetve a társdalom gazdag és szegény rétegeinek az élet egyre több területére kiterjedő elkülönülése. A liberális közbeszéd azt állítja, hogy Magyarországon ez a folyamat elsősorban az oktatásban zajlik, és a cigányok a legfőbb vesztesei. Hivatalos kormányzati tétel, hogy Magyarországon létezik iskolai szegregáció, és ez ellen akár hatósági eszközökkel is fel kell lépni. Időről időre országos botrányok pattannak ki ebben a tárgyban, amelyek közös jellemzője, hogy a liberális értelmiség vészharangot kongat és megbélyegez, az érintettek pedig hallgatnak és nem engednek.

Nézzünk szembe a tényekkel: ami ma Magyarországon az iskolai szegregáció ügyében történik, teljes mértékben kontraproduktív, semmit sem segít a cigány gyerekeknek, viszont folyamatosan erősít egy néma, összeszorított fogú cigányellenességet, amely többnyire csupán a szavazófülkék titkos magányában érvényesül. Azok a cigány értelmiségiek, akik arra kényszerítik szülők százait, hogy akaratuk ellenére problémás iskolába járassák a gyerekeiket, nos ők több szavazót toboroznak a Jobbiknak, mint a saját vezérkara.

A dolgot az teszi bonyolulttá, hogy amit mondanak, igaz. A cigány gyerekek (bármely hátrányos helyzetű gyerek) számára sokkal előnyösebb egy heterogén társadalmi összetételű iskola és osztály, mint a kulturális gettó. A – mondjuk így – vegyes osztályba járva sokkal jobbak az esélyei arra, hogy kulturális lemaradásának legalább egy részét behozza, és felnőttként a társadalom értéket létrehozó tagjává váljon, mint ha alig kezelhető társai közé szorítják, ahol rossz minta veszi körül, és a tanárok egyetlen ambíciója, hogy a lehető legkevesebb cirkusszal túléljék a délelőttöt.

Csakhogy van egy másik állítás is. Amely úgy szól, hogy a többségi (nem hátrányos helyzetű) gyerek számára sokkal rosszabb olyan iskolába, osztályba járni, ahol szocializációs problémákkal terhelt társai vannak, ahol piszkálják, esetleg terrorizálják, ahol az óra jelentős része néhány renitens fegyelmezésének kísérleteivel telik, és ahol a „vagány” minta a lógás, az agresszió, a tanárok semmibevétele. Ha a gyerek el is fogadná ezt, a szülője biztosan nem fogja. Az ő gyerekének kontójára ne akarják felemelni a másikat.

A dolgot csupán színesíti, hogy a leghangosabb, legharciasabb liberális értelmiségiek többnyire olyan elit (magán) iskolákba járatják a gyereküket, ahová problémás osztálytárs még mutatóba sem jut be – a problémát az sem oldaná meg, ha nem csak prédikálnák, hanem innák is a vizet. A szegregáció ugyanis nem úgy jön létre, hogy a cigány gyerekeket átrakják a rossz iskolába, hanem úgy, hogy ahol a problémás cigány gyerekek száma elér egy bizonyos szintet, onnan a többieket a szüleik elviszik. És aki ezért elítéli őket, annak fogalma sincs arról, mit jelent szülőnek lenni. És aki hatósági eszközökkel megtiltja a szülőknek, hogy iskolát váltsanak, az csak a Jobbiknak toboroz újabb szavazókat. A gyereket pedig a végén úgyis elviszik. Olyan isten nincs, hogy egy elszánt szülő a gyereke problémájára ne találna megoldást.

Mit lehet itt tenni? Említettem volt már néhányszor: empátia, hozzáértés, őszinte beszéd. Empátia a cigányok problémái, társadalmi nehézségei, de ugyanakkor a nem problémás gyerekek igényei iránt. Hozzáértés a pedagógiához, a cigánysághoz, a problémakezeléshez, célirányos pedagógus-képzés – ez nagyon fontos. És őszinte beszéd, az elfogadhatatlan magatartás elfogadhatatlannak nevezése, a jó jutalmazása és a rossz büntetése. Mindehhez olyan új cigány pedagógusok, akik nem rasszistáznak és szegregációt emlegetnek, hanem hitelesen tanítanak tananyagot és emberséget.

Képünk Vastagh György festménye nyomán készült fametszet, a Magyarország és a Nagyvilág című hetilapban jelent meg 1873-ban. Vastagh későromantikus festménye a képi közhelyek gazdag tárháza, a valóságtól meglehetős távolságra.

Az egyes alakok (kivéve a háttérben a romos falra kapaszkodó fiút) feltehetően modell vagy fénykép után készült tanulmányok átfogalmazásai (Vastagh sokat fényképezett, egy időben egy fotóműteremben is társ volt). Az ókori romok háttérként való alkalmazása igen kedvelt volt a 19. században (is), a korabeli néző számára jól értelmezhető szimbolikája a bukolikus idill. Meglepő, hogy Vastagh a cigányokhoz társította festői romokat, ilyet többet nem találnunk sem nála, sem másnál. Egyfajta képzavarról van itt szó, egymással kapcsolatban nem álló képi közhelyek (vizuális toposzok) keveréséről. Érthető, hogy a festő ezen az úton nem haladt tovább.

Az elmúlt húsz évben a cigányügyeket illetően legalább egy jelentős változás biztosan végbement: a cigányokat többé nem lehet kihagyni a róluk szóló döntések meghozatalából. Reprezentatív képviseletük nincs (esett már erről szó, lásd Cigány párt, június 11., és egyebek), növekvő befolyással rendelkező értelmiségi elitjük azonban már van. Komoly kezdeményezés ezen a területen immár nem indítható valamilyen cigány vezető bevonása nélkül.

Ma kétféle cigány vezetővel lehet találkozni. Az egyik a hivatásos politikus. Ilyen az 1990-et megelőző hat évszázadban nem volt, most viszont már van. Teljesítményük legalábbis kétséges (most nem Kolompár Orbánra gondolok, ő inkább egy ficam, baleset, nem szükségképpen a rendszer hibája), ám a közéletben jelen vannak, és legalább a cigányokat érintő döntések során számolni kell velük. Tíz éve még csak az SZDSZ külső köreiben forogtak, most már minden pártnak megvan a maga többé-kevésbé díjazott csapata, amelyet a saját céljai mögé állít. Érdekes módon a szocialista párt inkább a beásokkal tart közeli kapcsolatot, a Fidesz (amely a cigányügyet házon belül nagyrészt áttolta a KDNP-hez) inkább oláhcigány vezetőkkel működik együtt, de ez merő véletlen, lehetett volna fordítva, és persze van átjárás is bőven, a befolyásos rumungrókról nem is beszélve. Van továbbá több száz különböző szintű cigány kisebbségi önkormányzati vezető, ők azonban nemigen vesznek részt a közéletben, energiájukat leköti az önkormányzati pénzek elköltése és a belső hatalmi harcok megvívása. Vannak végül magukat vajdának kinevező emberek, akiknek nem sikerült a hivatalos hierarchiában helyet szakítaniuk, ezért egy másik úton nyomakodnak a hatalom felé, ott fontoskodnak minden zajos esemény körül, hátha sikerül a nyilvánosságon keresztül legitimációt szerezniük, és így bekerülhetnek a díjazottak körébe.

A cigány politikus a könnyebbik eset. Megfelelő érdekeltségi rendszerrel éppúgy meggyőzhető, mint bármely más náció politikusa. Van azonban egy másik csoport is, a valódi, egyetemen iskolázott, versenyképes szellemi tevékenységre képes cigány értelmiség, pontosabban ennek az a része, amely nem lép ki a cigányságából, hanem vállalja és képviseli azt. Ha érdemben előre akarunk jutni – és nyilván azt akarjuk –, ők az érdekesek, nem a politikusok. Őket kell szövetségesnek megnyerni, különben nincs kibontakozás. Lehet díszcigányokat beültetni a frakcióba, lehet vajdákkal bohóckodni, de aki eredményt is akar, velük kell hogy dűlőre jusson.

Legelsősorban abban, hogy mi is a probléma lényege. Az elmúlt húsz évben a cigány értelmiség kialakított egy elgondolást arról, hogy mi a szerepe a cigányságnak Magyarországon. Ez az elgondolás a cigányságot passzív szenvedő félként írja le, minden problémát a többségi társadalom nem megfelelő magatartásából vezet le. A cigány értelmiség nemzeti önképe az áldozaté. Nem kell ezen nagyon megütközni, a magyarság önképében is jócskán benne van az áldozatiság (balsors akit régen tép). A baj azzal van, ha ez az önkép egyfajta kánonná emelkedik, egyedül üdvözítő tanná merevedik. Márpedig az elmúlt húsz évben a politikai liberalizmus képviselői – döntően politikai megfontolásból, a jobboldal lejáratásának szándékával – éppen ezt tették. És mivel a cigány értelmiség bennük talált szövetségest, ez a hozzáállás vált a közéletben az egyedül elfogadhatóvá.

A kiinduló pontunk tehát az, hogy a meghatározó cigány értelmiség nem hajlandó elismerni a cigányság felelősségét a problémák kialakulásában, mi több, még ennek a felelősségnek a felvetését is ellene irányuló támadásként éli meg, amelyet azonnal rasszizmusnak bélyegez és visszautasít.

Hogy lehet innen tovább lépni? Úgy, hogy életre kell segíteni egy olyan cigány értelmiséget, amely képes elszakadni ettől a doktrinér állásponttól, és hajlandó az érdemi együttműködésre. A nagy eszmei viták soha nem úgy dőlnek el, hogy az egyik fél meggyőzi a másikat, hanem úgy, hogy az egyik fél kihal. Azok a cigány értelmiségiek, akik húsz éve egyfolytában szenvedéstörténetként írják le a cigányok történetét, nem fogják megváltoztatni az álláspontjukat. Újakra van szükség, a pártok, az egyetemek, a közintézmények részéről hosszú távon gondolkodó „káderpolitikára”, amely olyan cigány értelmiségieket emel pozícióba, akik képesek kritikusan szemlélni saját népüket.

Mostani képünk nem cigányt ábrázol, hanem cigány festette, Balázs János. Őszintén szólva halálosan idegesítenek a legkülönfélébb módokon ajnározott cigány amatőr képzőművészek, mert szerintem a művészetben egyetlen mérce van, a minőség. Attól, hogy valaki cigány, még ostobaság művészetnek nevezni a dilettáns képeit és fafaragásait.

Állítólag létrejött Magyarországon egy sajátságos cigány képzőművész látásmód – ehhez képest én egy csomó önképzőköri dilettánst látok, akik egymást másolják, és lovagolják a konjunktúrát. Balázs János viszont nem közülük való volt. Bár iskolázatlan, naiv festő (naná, élete nagy részét egy salgótarjáni putritelepen élte), életműve igazi nagy művészet, a magyar kultúra jelentős értéke. Az ő képei nem ahhoz képest jók, hogy cigány volt, hanem az által. Érdekes következtetések vonhatók le ebből.

(Akit Balázs János jobban érdekel, megveheti a róla szóló monográfiát a Kieselbach Galériában Budapesten, a Szent István körúton, a Falk Miksa utca sarkán. Jó drága, de megéri az árát.)

Engedelmükkel egy kissé hosszú idézet a HVG legfrisebb (47.) számából, a Kállai Ernő kisebbségi ombudsmannal készült interjúból. Az olaszliszkai ítéletről van szó. „Szociológiai kutatásokat igényelne, mitől vadult meg ennyire egy alapjában véve egyszerű emberekből álló közösség, mi a háttere ennek a tragédiának. A mostani elítéltek úgy látták, valaki elütött egy kislányt, és talán úgy gondolták, nekik senki sem fog igazságot szolgáltatni. Megkerülhetetlen az a kérdés, miért pont roma emberek jutottak ide. Ostobaság kulturális vagy éppen genetikai okokat keresni. Az állam egyes funkciói annyira meggyengültek, hogy feltételezni lehet, vannak olyan, nem csak roma közösségek, amelyek már egyáltalán nem számítanak a védelmére.”

Ha egy meghatározó roma értelmiségi a fenti következtetésre jut, akkor elég nagy a baj. Ez azt jelenti, hogy a roma értelmiség továbbra is makacsul elzárkózik attól, hogy szembenézzen a valósággal. Mohácsi Viktória a Szempont című tévéműsor november 19-i adásában „megfejtette”, miért nincs jelentős számú roma diplomás. Szerinte azért, mert a roma gyerekeket szándékosan kisegítő iskolákba küldik, és aki ezt elkerüli, azt szegregálják, pedagógiai gettóba zárják. Ő erről meg van győződve. Ami azt jelenti, hogy a valódi problémáról még csak tudni sem hajlandó, nem hogy a megoldást keresné.
   
Az olaszliszkai gyilkosok esete könnyen lecsapható magas labda. Ennek a tragédiának az állam funkcióihoz semmi köze. Normális ember – hadd használjam ezt a kifejezést, teljesen tudatosan –, ha elgázolják a gyerekét, első reflexével azt igyekszik menteni, tőle a fekete ördögök is táncolhatnak körülötte, addig nincs más gondolata, amíg a gyereket biztonságban, orvos kezében nem tudja. De még ha vadidegent gázolnak el, akkor is először az áldozattal törődik. Az olaszliszkai gyilkosok azonban nem ezt tették, különben rögtön rájöttek volna, hogy az állítólagos áldozatnak kutya baja. Semmilyen megfontolással nem lehet mentegetni azt az embert, aki abban a tudatban, hogy a gyereke az autó alatt fekszik elgázolva, nem azt igyekszik menteni, hanem több mint fél órán át egy őrjöngő lincselésben vesz részt.

A gyilkosokat nem az motiválta, hogy az államtól nem remélhettek segítséget. A fékevesztett agresszió áradt ki, ez az agresszió régtől fogva benne volt abban közösségben. És ráadásul nem csak abban a közösségben. Igenis kulturális okokat kell itt keresni. A cigányság egy részének rossz kulturális örökségét, romlott magatartásmintáit, értéknélküliségét. A népek között kulturális különbségek vannak, és ezek között minőségi sorrendet lehet felállítani. Hogy a magyarországi svábok munkája hatékonyabb, mint a magyaroké (nem vagyok sváb), nem azért van, mert a magyarokat elnyomják, hanem a szociokulturális örökség különbözőségéből fakad. Hogy a szlovénok társadalma hatékonyabb, mint mondjuk a koszovói albánoké, ugyanerre vezethető vissza. A szociokulturális örökség persze nem Istentől elrendelt valami, változtatni lehet rajta. De ennek a változásnak az első feltétele, hogy tudomásul vegyük, szembenézzünk vele.

Egy dologban igaza van az ombudsmannak. „Megkerülhetetlen az a kérdés, miért pont roma emberek jutottak ide.” Így van. A kérdés csak az, hogy kerül-e olyan cigány értelmiségi, aki a választ is ki meri mondani.
 
A végére egy fénykép. Hátoldalán ez olvasható: „Csókol szeretettel Bözse, Pilis, 1914 V/8-án”. Vajon a képen maga Bözse látható, vagy – ami hihetőbb – egy bizonyos Bözse ezzel a fotólappal (fényképi úton sokszorosított képeslappal) küldi sejtelmes üdvözletét?

Szempontunkból a lényeg az évszázados képi sztereotípia, a kártyavető cigánylány megjelenítése. A baloldalon a virágkosár talán arra utal, hogy valójában virágárus lányról van szó, de az is lehet, hogy csak egyszerű díszítő elem. Érdemes megjegyezni, hogy a képről semmiféle negatív attitűd nem olvasható le, inkább a semleges-pozitív tartományba esik. Aki ezt a képet készítette, aki megvásárolta és elküldte, annak a cigányokkal bizonyára semmi baja sem volt.

Már megint ez a vajdaügy! Írják a lapok, hogy a sajóbábonyi balhéban ilyen-olyan vajdák jártak el, velük egyezkedtek a rendőrök. Valahogy a rendőri vezetésnek (is) tudomására kellene hozni, hogy abban az értelemben, ahogy ők gondolják, nincsenek cigányvajdák Magyarországon. Beszéljünk világosan: NINCSENEK CIGÁNYVAJDÁK. Akik vannak, azok olyan önjelöltek, akikre a kutya sem hallgat, akikkel teljesen felesleges bármit is megbeszélni, mert nincs semmilyen eszközük arra, hogy betartassák a megállapodást. Tessék végre leszámolni ezzel a komolytalan illúzióval, tessék végre szembenézni a tényekkel. A cigányok többsége rendes, törvénykövető ember, akiknek ügyes-bajos dolgait éppen úgy kell rendezni, mint bármelyik más állampolgárét, nekik vajdára semmi szükségük, és az önjelölteket eszük ágában sincs komolyan venni. A törvényekre és normákra fittyet hányó kisebbség pedig a magukat vajdának feltolókra is fittyet hány. Éppen ez a bajok egyik gyökere: hogy a magyarországi cigányok között van egy kisebbség, amely nem fogad el semmilyen szabályt és elöljárót, hanem megy a maga indulatai után. Még jó, ha a saját nagycsaládján belül elfogad valamelyes hierarchiát, de gyakran még azt sem.

Amúgy Lakatos Attila jópofa ember, pont úgy néz ki, mint amilyennek az emberek egy cigányvajdát elképzelnek (jó kövér, nagybajuszos, széleskarimás a kalapja), arcra is olyan jó cigányos, beszélni is tud, a hatalma azonban nemigen terjed túl a saját termetes pocakján. Békéltetőnek talán olykor-olykor elmegy, mert kedvelik a szülőföldjén, kötelezettség-vállalónak azonban alkalmatlan, senki nem veszi komolyan, a borsodi cigányok sem. Kállai Csaba országos vajdasága pedig egy vicc. Aki azt képzeli, hogy a magyarországi cigányok (beások, oláhok, romungrók) közös országos vajdai intézményt elfogadnak, annak fogalma sincs erről a népről.

Oda kellene figyelni végre erre a dologra, és évszázados tévképzetek alkalmazása helyett legalább felületesen megpróbálni megismerni a cigányokat. Sokat segítene.

Végül pedig, hogy ellentmondjak önmagamnak, egy vajda képe, a Magyarország és a Nagyvilág című képes hetilap 1872. évfolyamának 567. oldaláról. Nem igazi önellentmondás persze, hiszen a vajdai intézmény – ahogy arról már volt szó korábban – valóban létezett, sokféle tartalommal. Ráadásul aki a képet készítette, valószínűleg éppen úgy nem volt tisztában a dolog mibenlétével, mint a mai közönség. Találkozott egy látványosan öltözött, tehetős kalderás férfival, lefényképezte, és a fénykép alapján elkészítette a metszetét. A kalderások egyébként igen érdekes csoportja a cigányoknak, az oláhcigány törzshöz tartoznak, és elsősorban fémművességgel foglalkoztak.

Magyarországon a romániai cigány rabszolgaság eltörlése (az 1850-es évek) után jelentek meg, de többségük nem maradt itt meg, tovább vándoroltak Lengyelországba és Nyugat-Európába. A 19. század végi források rátarti, kizárólag munkája után élő, vándor életmódjához ragaszkodó népcsoportként írták le. Jellegzetes szokásuk volt az ezüst presztízsékszerként való bőséges alkalmazása. A férfiak olykor ökölnyi ezüstgombokat viseltek a kabátjukon, ezek már persze nem gombolásra valók voltak, csupán díszként szolgáltak.

A monoki kártya

Látom, szinte mindenkinek markáns véleménye van a monoki szociális kártyáról – arról a megoldásról, hogy az állami segélyben részesülők ne készpénzben kapják a segélyt, hanem egy olyan betéti kártya (debit card) formájában, amellyel csak bizonyos helyeken lehet vásárolni meghatározott dolgokat, például élelmet, ruhát és ilyesmit. A Hírszerzőn napok óta futó szavazás szerint a klikkelők 75 százaléka teljesen egyetért vele (igen, a segélyek ne menjenek uzsorára, játékgépbe), további 8 százalék az egész országra kiterjesztené, újabb 10 százalék a céllal egyetért, de az eszközzel nem, 7 százalék alkotmányellenesnek tartja és ellenzi, és mindössze egy százalék mondja azt, hogy nem tudja megítélni.

Ami engem illet, ebbe az egy százalékba tartozom. Nem azért, amiért általában támadni szokták, hogy ugyanis megbélyegez, meg hogy az államnak nincs joga beleszólni, mire költik az emberek a pénzüket, de még azt sem hiszem – amit szociológusok szeretnek hangoztatni –, hogy puszta rágalom a segélyek elivása, a segélyezettek mind a gyerekeikre költik a pénzt. Aki egy kissé is jártas a segélyből élőkről szóló társadalomtudományi irodalomban, az ezer példát ismer arra a jelenségre, hogy segélyosztás után megy a mulatozás, hónap végén meg a koplalás. A szegény emberek nem csekély része azért szegény, mert képtelen saját hosszú távú érdekei szerint viselkedni, a mának él, és elvesztegeti a holnapot.

Szóval a segély egy nem csekély hányada egészen biztosan rossz helyre megy. Jobb lenne, ha jó helyre menne. Csakhogy a betegségek nem a tünetek eltüntetésével gyógyítandók – a társadalmi betegségek sem. A monoki kártya a tüneteket kezeli. Meggyőződésem, hogy a segélyezettek hetek alatt kialakítják majd azokat a stratégiákat, amelyekkel a kártyán lévő pénz italra és játékgépre váltható – igaz, ezért közvetítők leveszik majd a sápot. Olyan ez, mint a léggömb: ha itt szorítom meg, ott türemkedik ki, ha ott, akkor itt dagad.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy az államnak – adófizető mindnyájunknak – igenis joga, jogunk van beleszólni abba, hogy a pénzünket hogyan használják fel. Igaza van annak, aki nem szereti, ha hülyének nézik, nem szereti, ha az adóját ostobaságokra költik. Szóval a segélyezés úgy, ahogy most van, nem tartható. Hogy mi a megoldás, egyelőre nem tudom.

Képünk 1697-ben készült, Johann Christoph Weigel alkotása, és az egyik legelterjedtebb nyugat-európai cigány-toposzt, a tenyérből jósoló asszonyt ábrázolja. A koraújkor (16-17. század) egyik kedvelt könyvműfaja volt az úgynevezett Ständebuch, magyarul Mesterségek könyve, amely egy-egy kép és hozzá tartozó rövid szöveg segítségével ismertette a kor mesterségeit. Az elsőt Jost Amman és Hans Sachs készítette 1568-ban, ebben még fametszetes illusztrációk voltak. A cigány-lappal Weigel bővítette a képsort. Ha valaki lefordítja a hozzá tartozó szöveget, azt hálásan köszönöm.

Évtizedek óta kísért a cigány múzeum gondolata. Teljesen logikusan: egy nép identitásához a történetét és kultúráját bemutató múzeum szervesen hozzá tartozik. Tizenöt évvel ezelőtt, Choli Daróczi József (a cigányok körül forgolódók számára a Csoli, nagyszerű ember és kitűnő költő) lapjában, a Rom somban, életem első cigányokkal foglalkozó írásában cigány reformkort sürgettem, ugyanazokkal a célkitűzésekkel, mint a magyar: múzeum, könyvtár, színház, nyelvművelés. Tegyük hozzá: a múzeum a legkevésbé sem holt tárgyak bemutatótere, hanem szellemi műhely, tudósok munkahelye.

Igazából nem is csak múzeumnak kellene nevezni a régóta igényelt intézményt, hanem valahogy így: Magyar Cigány Múzeum, Történeti Intézet és Könyvtár. Ebben kellene egy olyan állandó kiállítás, amely bemutatná a cigányok történetét, hagyományos kultúráját, tárgyi emlékeit – szóval egy afféle klasszikus múzeum, tárlókkal és tablókkal, egy kis multimédiával, ahogy azt kell. Ide el lehetne vinni az iskolásokat, és bemehetne mindenki, aki a közhelyeknél egy kicsivel többet szeretne tudni. Kellene hely továbbá időszakos kiállításoknak, külföldi anyagnak, magángyűjteményeknek. Ezeknek a hátterében kellenének képzett muzeológusok, valamint raktárak, mert egy valamirevaló múzeumnak tízszer annyi anyaga van, mint amennyit bemutat.

Kellene aztán egy komoly történeti intézet, felkészült kutatókkal, akik végre-valahára, évszázados késés után nekiállnának a történeti források teljes körű feltárásának és publikálásának, továbbá vinnének egy negyedéves folyóiratot és publikálnának egyebütt. Ez az intézet évente legalább egy nagy, átfogó és három-négy, részterületet tárgyaló konferenciát is szervezhetne, annak anyagát közreadhatná. Műhelye lehetne emellett a nemzetközi cigány történeti kutatásnak, nevelője fiatal történészeknek.

Kellene végül egy tudományos igényű könyvtár, ahol megtalálható például a Journal of the Gypsy Lore Society és a La revue des Etudes Tsiganes teljes sorozata, a tekintélyes nemzetközi irodalom minden lényeges műve, lehetőség szerint eredeti források (nemrégiben egy pesti árverésen kelt el József főherceg egy cigány nyelvű levele Hermann Antalhoz), továbbá egy képgyűjtemény, afféle ikonográfiai tár.

Két dologra viszont biztosan nem lenne szükség. Nem kellene gyűjteni félamatőr cigány művészek önképzőköri képeit és fafaragásait. Az úgynevezett cigány képzőművészet amúgy is rossz sínen fut. Volt egy zseniális cigány őstehetség, Balázs János, aki világszínvonalú életművet hozott létre teljes egészében maga teremtette mesevilágával. Azóta viszont dilettánsok ezrei utánozzák abban a hiszemben, hogy ez a cigány kifejezésmód, és a közönség nagy része ezt el is hiszi. Pedig semmivel sem jobbak, mint a tengernyi Petőfi-epigon, akik a 19. század második felében elárasztották a vidéki lapokat. A múzeum kortárs képzőművészetet egyáltalán ne gyűjtsön. Az menjen a galériákba, döntsön róluk a műgyűjtő piac. Nincs szükség egy múzeumban továbbá „kultúrműsorokra”, ceglédi kannás tánccsoportokra és tehetségkutató versenyekre. Nincs azokkal semmi baj, csak éppen nem ide valók. A múzeum nem kultúrház.

Eddig rendben volnánk. De most jön a legnagyobb probléma. Ha azt mondják a magyarországi cigány vezetők, hogy elég volt abból, hogy rólunk nélkülünk döntenek, egy cigány múzeumot hadd vezessenek már cigányok, nemigen lehet elvitatni a kérés indokoltságát. Csakhogy az elmúlt húsz évben nem akadt egyetlen olyan, cigányok által vezetett cigány kulturális intézmény sem, amelyet megfelelő szinten irányítottak volna. Korrupcióról, nepotizmusról, lezüllesztésről annál több hír van. Cigány vezetők kezén úgy tűnik el a közpénz, mint a kiöntött víz a sivatagban.

Cigány múzeum cigány igazgató nélkül? Ez nem védhető. Cigány múzeum cigány vezetővel? Ma még ezt sem könnyű elképzelni. Úgyhogy múzeum egyelőre nem lesz, hanem lesz helyette – megjósolom – központi kulturális centrum, százmilliós költségvetéssel, harminc alkalmazottal, tánccsoporttal, amatőr festőkkel, alibi konferenciákkal és zűrös pénzügyekkel.
Múzeum pedig lesz majd húsz év múlva. Ha felnőnek azok a cigány értelmiségiek, akiknek nem az az egyetlen céljuk, hogy az ő fenekük alá tolják az államtitkári Audit, akik hajlandóak egy egész élet alázatos munkáját szentelni saját népük felemelkedéséért. Lesznek ilyenek. Csak ki kell várni.
 
Mai képünk képeslap, 1916-ban adták postára Kaposváron. Hogy hol készült a felvétel, nem tudni, de igen valószínű, hogy dél-dunántúli beás családot ábrázol.

A gyermekét nyilvánosság előtt szoptató cigányasszony, mint képi közhely jelenségéről az előző részben szó volt. Érdekes a jobbra hátul ülő kislány majdhogynem ünneplő ruhája – talán iskolás. Fontos megérteni, hogy ezek az emberek nem nyomorként élték meg a kunyhóban lakást, hanem évezredes hagyományok folyatásaként. Nem éppen vonzó hagyomány, de akkor is egykori kultúrájuk része.

Azért sem az EU kisebbségi biztosának Magyarországot rasszistázó nyilatkozatáról lesz szó. Fogjunk a dologhoz a magunk mértéke szerint, és kerüljük el az indulatosság csapdáját. Nem könnyű, de megéri. Így ugyanis juthatunk valahová.

Élt Magyarországon egy cigánykutató, bizonyos Erdős Kamill. Torzóban maradt életművének legfontosabb része Összegyűjtött cigánytanulmányok címen olvasható. Nagyszerű, páratlan kötet, ami nem csak a fiatalon elhunyt Erdős Kamill tehetségét dicséri, hanem a magyar romológia színvonalát is bírálja. Pedig a szerző nem volt szakember, hanem igazi autodidakta, aki a terepen tanulta a cigánykutatást – zavarba ejtően eredményesen. Valahogy így kellene, ilyen alapossággal, érzékenységgel, felkészültséggel, őszinteséggel és nyíltsággal.

Erdős Kamill (1924–1962) a második világháború éveiben végezte a Ludovika Akadémiát, tisztté 1944-ben, a már nyugat felé menekülő Akadémián avatták. Bevetéséről nem tudni. A háború végén francia fogságba esett, ahonnan tébécével jött haza, élete hátralévő tizenhét esztendejét a betegséggel küzdve töltötte. A betegség által az élet fő áramától félre sodorva, Gyulán zajló gyógykezelése során kezdett a cigányokkal foglalkozni. Először csak a környékbelieket kérdezgette, aztán már megyei és országos utazásokat is tett a motorján. Már a kutatásai elején olyan alaposan megtanult cigányul (romaniul), hogy még az egyes nyelvjárások keveredését is kihallotta az adatközlők beszédéből. 1956-tól kezdve egyre elmélyültebb kutatásokat végzett a néprajz klasszikus eszköztárával, gyűjtött meséket, dalokat, szokásokat, használati tárgyakat, kutatta az egyes népcsoportok életmódját, kapcsolatait, kultúráját. Ebben a munkában sokat segített neki Lükő Gábor, A magyar lélek formái és A moldvai csángók című művek országos hírű etnográfus szerzője, aki ekkoriban a gyulai múzeumban egyfajta tudományos száműzetésben dolgozott.

Erdős meglehetősen kevés művet írt, ám azokat olyan színvonalon, hogy tagjai közé választotta a brit Gyspy Lore Society, a francia Association des Etudes Tsiganes és a Magyar Néprajzi Társaság. Igazuk volt. Megkockáztatom, hogy ezt a színvonalat a magyar cigányságkutatás néprajzi ága azóta sem érte el, igazából meg sem közelítette. Egy tüdőbajos leszerelt katonatiszt, öreg motorján járva az országot, messze többet tudott meg és tett közzé a cigányságról, mint mai utódai diplomával, pénzzel, paripával és fegyverrel felszerelkezve. Igaz, Erdősnek bizonyos szempontból könnyebb dolga volt: nem szorongatta őt a politikai píszí kényszere, nem nyomta őt ebbe vagy abba az irányba a politika, és a pénz sem bolondíthatta meg, mert úgysem kapott. Ő egyszerűen csak nyitottan és szeretettel fordult a cigányok felé, és a lehető legtökéletesebb nép-rajzot igyekezett róluk elkészíteni, akkor is, ha egy adott részlet éppenséggel a rossz tulajdonságaikra mutatott rá.

Erdős Kamillt ma senki sem olvassa. Pedig érdemes. Részben a műveiben foglalt információk miatt, de még inkább, hogy ki-ki megismerje a mércét, ahogy lehet, ahogy kell ezzel a témával foglalkozni.

Az emelkedett íráshoz hadd csatoljak egy felette pikáns képet. Nem tudni, ki és hol készítette. A fotó jellegéből, a papír elszíneződéséből és a szereplők öltözetéből ítélve biztosan 1910 és 1945 között készült a felvétel, talán a húszas években. A képeslap hátoldalán, a bélyeg helyén LKTD jelzet látható, de hogy ez mit takar, nem tudom. A lényeg, hogy úgy mondjuk, így is szembeszökő: a cigány leányok fedetlen keblüket mutatják a fotográfusnak, talán némi pénz ellenében.

A szituáció, illetve az azt életre hívó elgondolás nem egyedülálló. A cigánysággal kapcsolatos fogalmi és képi közhelyek, idegen szóval toposzok között lappangva bár, de hosszú idő óta ott van az erotikus momentum. Ez nem keverendő össze a prostitúcióval, ami a közgondolkodásban szintén régóta kapcsolódik a cigánysághoz. A prostitúció azonban nem etnikailag meghatározott jelenség, sokkal inkább az iskolázatlansággal és a szegénységgel függ össze.

A cigánylány erotikus varázsa, mint toposz nem ehhez kapcsolódik, hanem ahhoz az érdekes jelenséghez, hogy a cigány társadalmi hagyományban a női mell eltakarása egyáltalán nem követelmény. A csecsemőjét közönség előtt szoptató cigány anya szintén általánosan elterjedt képi és fogalmi toposz, ami ugyanerre a jelenségre vezethető vissza. A 19. század végétől kezdve már fényképes bizonyítékaink is vannak arra, hogy a cigány közösségekben a mell fedetlensége meglehetősen elterjedt volt, gyakran idős asszonyok esetében is, akiknél már semmiképpen sem beszélhetünk erotikus momentumról.

A szöveges és képi forrásokkal egyaránt igazolható jelenség mélyén a legkevésbé sem a cigányok feslettsége, erkölcstelensége húzódik meg. A hagyományos cigány kultúra éppen úgy rendelkezett a maga normarendszerével, mint akármelyik más kultúra. A normarendszer egyik fontos eleme (mint annyi más kultúránál, például a zsidónál) a tiszta-tisztátalan viszonyrendszer részletekbe menő szabályozása. Ebben a viszonyrendszerben a cigányok felfogása szerint az emberi test köldöktől lefelé tisztátalan, tehát eltakarandó, attól felfelé viszont tiszta, tehát semmi ok az eltakarására. Hogy a cigány nők többsége ma is bokáig érő szoknyát hord, abban ez a felfogás él tovább. (A kisgyerek a nemi érésig teljes egészében tiszta, tehát akár mezítelenül is járhat.)

Az európai ember fedetlen női mellet nyilvános helyen egészen a huszadik század végéig csak a cigányoknál látott, és nincs benne semmi csodálkoznivaló, hogy ez a jelenség sokak fantáziáját meglódította. (A 19. századi afrikai fölfedező utazásoknak, még inkább a róluk szóló útleírásoknak ugyanígy megvolt a maguk erotikus tartalma, ugyanígy bizsergető gondolat volt sokak számára, hogy arrafelé a nők mezítelenül, vagy legalább fedetlen felsőtesttel járnak.) Elterjedt szokássá vált a cigány lányokat némi aprópénzért rávenni, hogy mutassák meg a mellüket, és a lányok egykönnyen bele is mentek a dologba, minthogy felfogásuk szerint nem volt benne semmi kivetnivaló. Képünk egy ilyen „kaland” dokumentuma.