Időről időre előjön ez a dolog. Hogy ugyanis az erdélyi gábor cigányok Gábor Áron leszármazottai. Időről időre elmondja ezt valami cigány vezető, amire aztán menetrendszerűen felhördül a szélsőjobb: el a kezekkel Gábor Árontól!

Még mit nem képzelnek ezek! Gábor Áront nem adjuk! Coki!

Eszement csetepaté. Először is szögezzük le, hogy Gábor Áron nem volt cigány. Lehetett volna, de nem volt. Ez nem pozitív tulajdonsága és nem negatív tulajdonsága, hanem puszta tény. Viszont ez a rokonság-legenda egészen megnyerő. Gábor Áron jó nagyot gazdagodott vele. Alighanem büszke rá odaát a túlvilágon, hogy ez a nagybajuszos, széleskalapos, virágosszoknyás népség ősapjának fogadta. Nem sok emberrel esik meg, hogy egy egész népcsoport választja ősének.

Az erdélyi gáborok amúgy valószínűleg kalderások, ennek a nagy cigány törzsnek az egyik ága, de hogy pontosan mikor, hogyan, miért váltak le a törzsről és teremtettek saját önazonosságot, nem tudni (én legalábbis nem tudom). A kalderás származásra utal a férfiak ezüst ékszereinek, mellénygombjainak presztizsjelző használata, egyáltalán az ezüst mint tekintélyteremtő anyagként való kezelése. A kalderásokról tudjuk, hogy már a romániai cigányrabszolgaság idejében (az 1850-es évek előtt) is fémművesek voltak (románul căldare = üst). Őseik akár ágyút is önthettek, hiszen cigány ágyúöntőkről már a 16. századból is van adat.

Szóval akár ott is sertepertélhetett valamelyik gábor cigány Gábor Áron körül, amikor a híres rézágyút (ami egyébként bronzból volt) öntötte. De valószínűbb, hogy nem sertepertélt. Aminek az égvilágon semmi jelentősége nincs. Gábor Áron legendáriuma meglehetősen gazdag. Most egy újabb értékkel gazdagodott. Ő lett a gábor cigányok őse. Isten éltesse az összes legendájával együtt haló poraiban.

A hagyományos cigány kultúra több tekintetben egyedülálló. Úgy tűnik, hogy például más a viszonya az időhöz, mint az általam ismert összes többi népnek. Röviden: a hagyományos életmódot élő cigányság a jelenben él. Ez nem azonos azzal, amit a többségi társadalom mának élésnek nevez, hiszen ez a kifejezés egy múltban és jövőben élő kultúrában értelmeződik, a mának élő olyan ember, aki noha tehetné, és noha ez elvárható volna tőle, nem foglalkozik a tettei eredetével és következményeivel.
A hagyományos cigány kultúra egyszerűen nem alkalmazza az idődimenziót. A cigány folklórból hiányoznak az eredetmondák. Vannak ugyan népmesék, melyek különböző módon elmesélik, hogy amikor Isten a népeket teremtette, mit adott vagy nem adott a cigányoknak, ez azonban csupán a közös európai népmesekincs újkori adaptációja, nem saját lelemény. A cigányságnak nincs őskultusza, nincsenek mitikus magyarázatok a nép keletkezésére, az őshazára.
Ez valószínűleg a párhuzamos kultúra következménye, vagyis a körülmények kényszerítő erejének való megfelelés. A népek minden időben erős késztetést éreztek arra, hogy versenyre keljenek a többi népekkel. Elsősorban a föld volt a tét – a cigányok sem materiálisan, sem spirituálisan nem kötődnek a földhöz, tehát nem versenytársak, őket nem kell legyőzni. Verseny van továbbá a hatalomért, a társadalmi hierarchiában betölthető legmagasabb posztokért – a cigány társadalom nem hierarchizált, ebben a versenyben soha nem vettek részt, ami megint az irántuk megnyilvánuló toleranciát, párhuzamos kultúrájuk elfogadását erősítette. Aztán verseny folyik mind a mai napig az ősökért, kié régibb és előkelőbb – a cigányok ebben a versenyben sem indultak soha.
Valahol itt lehet a nyitja annak a titoknak, hogy miért nem kényszerültek a befogadó társadalmakhoz való asszimilációra, mint például a jászok vagy a kunok. A föld és a hatalom iránti közömbösség, valamint a múltnélküliség és a jövőbeni célok hiánya lehetett az az ár, amelyért cserébe elfogadottságot nyertek a maguk különbözőségében.
Mindez egy premodern társadalomban jól működött. A modern társadalomban azonban zsákutcába fut. Múlt nélkül nincs tartást és önbecsülést adó nemzeti identitás, jövőkép nélkül nincs rövid távú áldozat a hosszú távú előnyökért. Meglehet, hogy a cigányoknak tradícióik legbelső értékeit kell feladniuk, hogy kiléphessenek a premodern állapotból, és egyenrangú félként csatlakozhassanak a modern társadalomhoz.

„Itt van ez a fa – válaszol József a cigánysoron a kertjében egy csenevész akácra mutatva a kérdésre, hogy miért nem képesek jobban elkülönülni az agresszív családoktól. – A törzse maga a cigányság. Ebből nő ki az összes ág, az egyenesek meg ezek a göcsörtösek is. Akármit csinálunk, amíg élünk, mindig ugyanoda tartozunk, egy fa részének látnak minket.“ A fenti idézet az Index „A névtelenek városa” című riportjából való.

Lényeglátó mondatok. Az értelmiségi körökben közkedvelt mondat, miszerint mindegy, kinek milyen a bőrszíne, származása, vallása, mindenkit a saját tettei alapján kell megítélni – nos ez a mondat végleg használhatatlanná vált. A származás, vallás, bőrszín amúgy tényleg nem számít, a személyiségbe mélyen beleivódott tradíciók azonban nagyon is számítanak.

Márpedig ezeknek a tradícióknak a nagy része erősen függ a származástól. Igenis vannak rossz cigány tradíciók, amelyeket nem lehet, nem szabad elfogadni. Hogy mást ne mondjunk, a hagyományos cigány értékrendben szó sincs nő és férfi egyenjogúságáról, a férfi minden körülmények között előbbre való – tessék utánanézni, azokban a szervezetekben, amelyeket cigányok gründoltak maguknak, még mutatóban sincs nő a vezetőségben, egy cigány férfi nem is tudná azt elképzelni, hogy neki egy nő parancsoljon.
 

És ez még a finomabbak közül való. Hogy egy durvábbat vegyünk, itt van az agresszivitás, amely a hagyományos cigány társadalomban sokkal magasabb színtű, mint bármelyik környező etnikumnál. Agresszív szülők nevelnek agresszív gyerekeket, akikből megintcsak agresszív felnőttek lesznek.

Az agresszivitás viszont csapda. Rövid távon hatékony az agresszív ember rövid távon a másik fölébe kerekedik. Hosszú távon azonban kontraproduktív, mert az agresszív embert előbb-utóbb kiszorítják minden közösségi együttműködésből – márpedig a modern társadalmakban csak intenzív közösségi együttműködéssel lehet bármilyen sikert elérni. Az agresszív emberek magukat szegregálják.

Olaszliszka ennek a zabolátlan agresszivitásnak volt tragikus megnyilvánulása. Mellé társult egy másik rossz cigány tradíció: hogy a családod tagjait minden eszközzel meg kell védened, az őket ért sérelmeket mérlegelés nélkül meg kell torolnod. Az európai többi társadalomban nem így van. Ott az a tradíció, hogy köteles vagy mérlegelni, köteles vagy arányos eszközökkel szembeszállni, és köteles vagy az indulataidon uralkodni. A cigányoknak ezt a tradíciót el kell fogadniuk.

Olaszliszka azért különleges eset, mert ott nem bűnözők gyilkoltak, hanem a rossz cigány tradíciók vezettek tragédiához. Ez nem cigánybűnözés volt, hanem az elfogadhatatlan cigány tradíciók megnyilvánulása. Ez nem folytatható. Ennek véget kell vetni.
Miskolc megint más eset. Ott a megtorlatlan apró bűnök eszkalálódtak. Előbb egy kis agresszív hangoskodás – semmi. Aztán egy kis lopás innen-onnan – semmi. Aztán a mobiltelefon elszedése a nyílt utcán – semmi. Aztán a kézitáska letépése – semmi. Hát akkor akár meg is lehet verni az öregasszonyt.

De azért azt lássuk, hogy ez az ág is a cigányok fájából nő. Az ideológiai párnákkal körülpakolt lumpenlétből, abból a tudatból vagy inkább hiszemből, hogy a cigányok üldözött nép, ők a szenvedő fél, a másik hibája, hogy szegények, nem az övék. És hogy az ő normáik védendő normák, azokat megkérdőjelezni senkinek nincs joga.
Veszprém megint ennek a fának egy ága, de megint egészen más eset. Veszprémben nehézsúlyú bűnözők gyilkoltak, akik pontosan tudják magukról, hogy bűnözők. Ők az Olaszliszkától Miskolcon át vezető út egyfajta végállomása, betetőzése. Ahol már normák sincsenek, ahol már rossz tradíciók sincsenek, csak a nyers erőszak, az ököl és a kés.

Ezt a veszprémi ágat most le fogják vágni. De ha a fát nem teszik rendbe, ugyanilyen ág nő rajta megint. A cigányságnak fel kell adnia tradíciói egy részét, el kell fogadnia többségi társadalom normáit.

Különben … nincs különben. Magyarország jogállam, itt nem lehet cigány Gázát csinálni nyolc méteres betonfalakkal. Együtt kell élnünk. Kell. Nincs alternatíva.

Szóval vajdarendszer nincs a cigányoknál. De mivel ezt a gádzsók nem tudják, egy csomó cigány férfiember szépen kinevezi magát vajdának, esetleg megkéri az unokatestvérét, hogy az nevezze ki, amiért cserébe ő kinevezi az unokatestvérét. Így aztán bele lehet kerülni a tévébe, ami igen tekintélyes dolog, márpedig a cigány értékrendben a tekintély elől áll, egy férfiember számára a legfontosabb cél, hogy tekintélyt szerez elsősorban magának, másodsorban a fiainak, harmadsorban a lányainak, és végül, bár ez nem olyan lényeges, a feleségének, hogy a felesége tekintélye az övét emelje.

A tévébe kerüléshez az kell, hogy az önkinevezett vajda olyat mondjon, amit más nem mond. Ha egy cigány azt mondja, hogy a cigányok lopnak, ez tuti siker, mert lehet rá hivatkozni, lám, már ők is mondják. Más cigányok ennek nem örülnek, de hát az kit érdekel.
 
Azt írja a hírportál, hogy a Dunántúli Vajdaszövetség elnöke elhatárolódik a cigány gárdától. A hülye gádzsók meg kajálják a hírt. Amiben az a szép, hogy egy: nincs cigány gárda, csak fél tucat ráérő cigány férfiember, aki úgy akar bekerülni a tévébe, hogy azt mondja, megalakítják a cigány gárdát, kettő: nincs Dunántúli Vajdaszövetség, csak fél tucatnyi ráérő cigány férfiember, akik úgy akarnak bekerülni a tévébe, hogy először kinevezték magukat vajdának, aztán meg kinevezték magukat szövetségnek, egyikük lett az elnök, másikuk az alelnök, a többiek meg elnökségi tagok.
Magyarországon legalább háromszáz cigány szervezet működik, de az is lehet, hogy ezer. Ezen szervezeteknek csak egy töredéke van bejegyezve, és a bejegyzetteknek csak egy töredéke működik valóban, könyveléssel, tagdíjakkal, jegyzőkönyvekkel, ilyesmivel.

Értsük meg jól: a hagyományos cigány társadalom nem hierarchizált, a családon kívül nem fogadja el az alá-fölérendeltségi viszonyt. Aki akar valamit a közéletben, alapít magának egy szervezetet, és eszébe sem jut, hogy a másik szervezetében tevékenykedjen.

Cigány párt is van több tucat, a legtöbb nem egyéb egy asztaltársaságnál, be sincs jegyezve, csak az újságíróknak szól. De amelyik be van jegyezve, az sem működik, mert nincs mögötte támogatottság. A 2006-os választásokra az Országos Cigány Önkormányzat teljes anyagi és logisztikai-szervezési támogatásával, jelentős média-háttérrel megalakult az MCF Roma Összefogás Párt, lényegében az Országos Cigány Önkormányzat politikai leképeződése. Ez a párt összesen 29 egyéni jelöltet állított, ami azt jelenti, hogy minimálisan 21.750 kopogtató cédulát gyűjtöttek. Ehhez képest a választásokon országos összesítésben 4459 szavazatot kaptak, a cigányoknak nagyjából egy százaléka szavazott rájuk.

Ahány cigány szervezet, az mind az összefogást hirdeti. Ahány cigány közéleti rendezvény, ott minden felszólaló az összefogást hirdeti. Összefogás azonban nincs. Szervezetek sincsenek. A cigányokat úgy együtt, nemzetiségként nem képviseli senki, sem ők magukat, sem mások őket. Nem mellesleg ez a problémák egyik gyökere.
Ez a médiabeli vajdázás amúgy igen jellemző arra, mennyire nem ismeri az ország a cigányokat. Nagyjából fogalma sincs senkinek arról, kik ők, miféle tradícióik vannak. Ez meg a probléma másik gyökere.

Van még néhány gyökér. Úgy hogy folytatom.

Én magyar vagyok. Te sváb vagy. Ő szlovák. Ti sokácok vagytok. Ők ruszinok.

Ha szigorúan vesszük a hatályos magyar (magyar?, vagy inkább magyarországi?) törvények betűjét és szellemét, a fenti kijelentések mind rasszisták. Más etnikai hovatartozását rajta kívül senki sem tarthatja számon. Mi több, nem is kérdőjelezheti meg. Ha egy Magyarországon élő, szőke, kékszemű, tejfehér bőrű finn egyetemista, aki nem hogy cigányul, de még magyarul sem tud, kijelenti magáról, hogy ő roma, ezt senkinek sincs joga kétségbe vonni. És ha követeli, hogy adják meg neki mindazokat a kedvezményeket, amelyek a magyarországi romákat megilletik, a hivatal csak egyet tehet: teljesíti a kérést.

Agyrém.

Amúgy persze hogy érti az ember. Senkit nem érhet hátrány (noch da zu előny sem, hacsak pozitív diszkriminációnak, illetve az eleve fennálló hátrány kompenzációjának nem nevezzük, de ebbe most ne menjünk bele) a származása miatt. Ennek pedig legbiztosabb módja, ha nem is tudjuk senkiről, ki fia-borja etnikailag. Csakhogy ezzel az elvvel a 21. századi európai szabadelvűség jó nagy csapdába szorította saját magát, és semmi jele annak, hogy ki tudna belőle kecmeregni.

A magyarországi cigányok létszáma körülbelül 4-600 ezer fő. Vagy kevesebb. Vagy több. Körülbelül. Ugyanis a cigány mivoltot számon tartani tilos, ilyenformán egzakt adatok sem nyerhetők. Itt van egy szép nagy, kövér probléma, és derék szabadelvűként megtiltjuk magunknak, hogy alapvető információkat szerezzünk erről a problémáról. Ugyanígy jár el az összes európai (európai kultúrájú) ország, a nem európaiak pedig sehogy. Szóval lehet, hogy a világon ötmillió cigány él, lehet hogy tíz millió, de az is lehet, hogy tizenöt. Vagy több. Vagy kevesebb. Aki megszámolja a cigányokat, az rasszista. Aki nem számolja meg, annak esélye sincs arra, hogy működőképes programot dolgozzon ki a bajok orvoslására.

Ebből tessék kijönni.

És akkor a cigányok bűnözése. Értem én: ha tíz megfogott tolvaj közül kettő cigány, akkor azt a kettőt az emberek tolvaj cigányként azonosítják, a másik nyolcat egyszerű tolvajként, etnikai hovatartozás nélkül. Szóval a látszat gyakran csal. Tények azonban mégiscsak vannak. Azt mondja a miskolci rendőrkapitány, hogy a miskolci utcai rablók egytől egyig cigányok. Alighanem százszor megrágta magában, mielőtt előjött ezzel a kijelentéssel.
Mármost a miskolci rendőrkapitány rasszista?

Azt mondják a hozzáértők, hogy a börtönökben lévő rabok hatvan százaléka cigány. Hiteles adat persze nincs, mert tilos nyilvántartani a rabok etnikai hovatartozását, elvileg tehát ezt az adatot nem is szabad tudnunk. Pedig ha igaz, akkor a viszonyok bármiféle javításának ebből kell kiindulnia. (Most abba se menjünk bele, hogy miért magas a kriminalitás aránya a cigányok között. Amúgy megér egy misét ez is.)

Vannak tehát ismeretek, amelyeket jól-rosszul mindenki tud, de nyilvánosan nem szabad bevallania ezt a tudást, és ha tenni akar valamit a helyzet javításáért, nem szabad a saját tapasztalataiból kiindulnia.

Itt ülünk ebben a jó kis no-win-game-ben. És csodálkozunk, hogy valahonnan a mocsárból előjönnek a vadak, akik köpnek a mi évszázadok alatt fényesre csiszolt szabad elveinkre, vaskos előítéleteikre támaszkodva állatságokat mondanak, és az emberek tátott szájjal hallgatják őket. Mert ők kimondják azt amit mindenki gondol.

Csak egy megoldás van. Nemes szabad elveink egy részéről ki kell mondanunk, hogy hülyeség. Én magyar vagyok. Te sváb vagy. Ő szlovák. Ti sokácok vagytok. Ők ruszinok. Amazok pedig cigányok. Mi mind magyarok vagyunk persze, a magyar állam derék polgárai, de van etnikumunk is. Ami nem valami titkos dolog. Hanem mindenkire tartozó tulajdonságunk. Legyünk rá büszkék és viseljük érte a felelősséget.

Aki valaha is hallott már cigányokról, az azt is tudja, hogy a vezetőiket vajdának hívják időtlen idők óta. Tudják ezt a cigányok is, van közöttük egy csomó vajda, akik időnként megszólalnak a médiában, máskor meg hivatkoznak rájuk.
   
Ehhez képest érdemes tudni, hogy a cigány vajda intézménye nem létezik. Illetve vanni van, de még sincs. Rengeteg cigány vajdáról tud a történelem is, mindjárt az elsőt Luxemburgi Zsigmond magyar király sokat emlegetett, amúgy korabeli hamisítvány menlevele említi 1422-ben. Ismeretes az erdélyi fejedelemségből az országos cigány vajda tisztsége, erről azonban korabeli törvény mondja, hogy „valamely fundamentum nélkül való abusustól csúszott volt be némely időkben”, és különben is magyar nemes viselte, míg meg nem vonták tőle. Mária Terézia egyenesen megtiltotta, hogy a cigányok vajdát válasszanak maguknak, mert úgy gondolta, hogy ez akadálya lehet az általa szorgalmazott beolvadásnak.
   
Szóval vajda sok volt, és sok van ma is. Vajdai intézmény azonban nincs. Nincsenek szabályok arra, hogy hogyan lesz valaki vajda, nincsenek szabályok a jogaira, kötelességeire, megbízása hatályára időben és személyeket illetően – nincsen semmi, csak egy ködös elképzelés, ami alapján időnként valakik valahol valakit vajdává tesznek, vagy még inkább valaki valahol vajdának kezdi nevezni magát.
   
Ennek mély társadalmi okai vannak. A hagyományos cigány társadalom ugyanis a családon túl nem ismeri a hierarchiát, egyetlen felnőtt embernek sincs a másik felnőtt felett jutalmazó, büntető és kötelező hatalma. Ha megkérdeznek egy cigány embert, hogy vannak-e vajdák, azt mondja, hogy már hogyne volnának. Ha azonban azt kérdezik, hogy ő melyik vajdának engedelmeskedik, önérzetesen vágja vissza, hogy semelyiknek.
   
Hogy mégis létrejött valamiféle vajdaság, annak az az oka, hogy a cigányokat befogadó Európa társadalmai szigorúan hierarchizáltak, és ezt elvárják, sőt megkövetelik a többiektől is. Melyikük a vezető? – ez az első kérdés, ha egy csoport az európai társadalom bármely tagjával találkozik. Vezető a vezetővel akar tárgyalni, megegyezni, nem pedig az egész hangoskodó társasággal. Európa kikövetelte a cigányoktól a vajdát, és ha maguk nem állítottak, hát a helyi hatóság kinevezett egyet, hogy legyen kit elővenni, ha valami probléma adódik.
   
Igen jellemző ez a dolog arra, hogy a vitatkozó felek mennyire nem ismerik a tárgyat, amelyről vitatkoznak (a cigányok sem ismerik saját magukat). Közhely érvekre közhely a válasz, anélkül, hogy nekiállnának mélyebben  megismerni a dolgokat.
   
A cigánysággal kapcsolatos problémáknak éppen az az egyik gyökere (rengeteg másik is van), hogy a hagyományos cigány társadalom belső rendjéből hiányzik a hierarchia. Ezért akar minden érettségizett cigány ember elnök lenni, ezért van olyan megszámlálhatatlanul sok cigány szervezet – a hierarchiának egyetlen elfogadható posztja az első hely, de legalább egy elnökségi tagság. És ezért nincs cigány összefogás, hiszen ahhoz el kellene fogadni, hogy egyetlen ember kivételével mindenkinek van intézményesített felettese, akinek joga van őt utasítani, büntetni és jutalmazni.
   
A vajda intézménye nem több, mint egy romantikus illúzió. Néprajzosoknak érdekes téma, de a társadalmi problémák orvosolására alkalmatlan. Cigány vajda ha van is, még sincs. Vannak hagyományok, amelyeket nem lehet folytatni. A húst sem puhítjuk nyereg alatt.