Már megint ez a vajdaügy! Írják a lapok, hogy a sajóbábonyi balhéban ilyen-olyan vajdák jártak el, velük egyezkedtek a rendőrök. Valahogy a rendőri vezetésnek (is) tudomására kellene hozni, hogy abban az értelemben, ahogy ők gondolják, nincsenek cigányvajdák Magyarországon. Beszéljünk világosan: NINCSENEK CIGÁNYVAJDÁK. Akik vannak, azok olyan önjelöltek, akikre a kutya sem hallgat, akikkel teljesen felesleges bármit is megbeszélni, mert nincs semmilyen eszközük arra, hogy betartassák a megállapodást. Tessék végre leszámolni ezzel a komolytalan illúzióval, tessék végre szembenézni a tényekkel. A cigányok többsége rendes, törvénykövető ember, akiknek ügyes-bajos dolgait éppen úgy kell rendezni, mint bármelyik más állampolgárét, nekik vajdára semmi szükségük, és az önjelölteket eszük ágában sincs komolyan venni. A törvényekre és normákra fittyet hányó kisebbség pedig a magukat vajdának feltolókra is fittyet hány. Éppen ez a bajok egyik gyökere: hogy a magyarországi cigányok között van egy kisebbség, amely nem fogad el semmilyen szabályt és elöljárót, hanem megy a maga indulatai után. Még jó, ha a saját nagycsaládján belül elfogad valamelyes hierarchiát, de gyakran még azt sem.

Amúgy Lakatos Attila jópofa ember, pont úgy néz ki, mint amilyennek az emberek egy cigányvajdát elképzelnek (jó kövér, nagybajuszos, széleskarimás a kalapja), arcra is olyan jó cigányos, beszélni is tud, a hatalma azonban nemigen terjed túl a saját termetes pocakján. Békéltetőnek talán olykor-olykor elmegy, mert kedvelik a szülőföldjén, kötelezettség-vállalónak azonban alkalmatlan, senki nem veszi komolyan, a borsodi cigányok sem. Kállai Csaba országos vajdasága pedig egy vicc. Aki azt képzeli, hogy a magyarországi cigányok (beások, oláhok, romungrók) közös országos vajdai intézményt elfogadnak, annak fogalma sincs erről a népről.

Oda kellene figyelni végre erre a dologra, és évszázados tévképzetek alkalmazása helyett legalább felületesen megpróbálni megismerni a cigányokat. Sokat segítene.

Végül pedig, hogy ellentmondjak önmagamnak, egy vajda képe, a Magyarország és a Nagyvilág című képes hetilap 1872. évfolyamának 567. oldaláról. Nem igazi önellentmondás persze, hiszen a vajdai intézmény – ahogy arról már volt szó korábban – valóban létezett, sokféle tartalommal. Ráadásul aki a képet készítette, valószínűleg éppen úgy nem volt tisztában a dolog mibenlétével, mint a mai közönség. Találkozott egy látványosan öltözött, tehetős kalderás férfival, lefényképezte, és a fénykép alapján elkészítette a metszetét. A kalderások egyébként igen érdekes csoportja a cigányoknak, az oláhcigány törzshöz tartoznak, és elsősorban fémművességgel foglalkoztak.

Magyarországon a romániai cigány rabszolgaság eltörlése (az 1850-es évek) után jelentek meg, de többségük nem maradt itt meg, tovább vándoroltak Lengyelországba és Nyugat-Európába. A 19. század végi források rátarti, kizárólag munkája után élő, vándor életmódjához ragaszkodó népcsoportként írták le. Jellegzetes szokásuk volt az ezüst presztízsékszerként való bőséges alkalmazása. A férfiak olykor ökölnyi ezüstgombokat viseltek a kabátjukon, ezek már persze nem gombolásra valók voltak, csupán díszként szolgáltak.