A jelen rendre a múlt elé tolakodik, és úgy mutatja magát, mintha az éppen aktuális történések örök érvényűek lennének. A valóság ezzel szemben az, hogy minden történés mögött az okok és okozatok hosszú múltbéli láncolata húzódik. A történelem abból a szempontból valóban az élet tanítómestere, hogy megtanít a dolgok távlatos szemléletére.

Helyezzük hát némi történeti távlatba mindazt, ami a cigányok körül történik Franciaországban. Előtte azonban szögezzük le: habár a kiutasításnak teljesen stabil és politikailag korrekt alapja van (uniós állampolgárok csak abban az esetben tartózkodhatnak három hónapnál tovább egy másik uniós országban, ha ott munkaviszonyuk, tanulói jogviszonyuk van, vagy ha legális jövedelmet tudnak igazolni, azaz ha megélhetésük legális forrásból biztosított), ez alapvetően nem jogi, hanem etnikai probléma. Európa éppen felülvizsgálja azt a világháború kataklizmája után konszenzussal elfogadott elvét, hogy az etnikai megkülönböztetés minden formája szigorúan tilalmas. Nem egyének konfliktusa zajlik, hanem etnikumokhoz köthető szociokulturális viselkedésformáké. Kultúrák harca ez, nincs mese. És a gyengébb kultúra veszíteni fog, ez sem kétséges.

És akkor a vázlatos történelmi háttér. A cigányok a 15. században jelentek meg Nyugat-Európában. Egyelőre nincsenek részletes adatok arról, hogy hogyan szóródtak szét ezen a területen, de nincs okunk azt feltételezni, hogy a legjómódúbb tartományokba nem mentek el. A későbbi adatokból viszont az látszik, hogy innen meglehetősen hamar elüldözték legtöbbjüket – meggyőződésem szerint azért, mert a cigányok termelési ismeretei nem illeszkedtek a fejlett régiók gazdaságához. Jelentős cigány népesség csak Spanyolországban maradt, a többi országban – egyre megújuló üldözetések mellett – nagyon kevesen maradtak. Ezzel a cigány népességgel, amely folyamatos, de nem nagy létszámú utánpótlást kapott keletről, a 19. század derekára kialakult a modus vivendi, egymás elviselésének technikája. A 19. század második felében, a romániai cigányrabszolgaság eltörlését követően, a közlekedés felgyorsulásával egy újabb hullám érkezett keletről, de nem olyan létszámú, hogy a befogadó ország nyelvét és számos szokását átvevő helyi cigányság az érkezőket ne tudta volna magához integrálni. Az első világháború és az azt követő békerendszer megnehezítette a kelet és nyugat közötti közlekedést, a szovjet rendszer pedig vasfüggönnyel zárta le. A keleti és nyugati cigányok majd egy évszázadra teljesen elszakadtak egymástól.

Amikor egy nyugat-európai a cigányokról beszél, az ő vidékén élő, a többségi társadalommal többé-kevésbé harmóniában élő cigányokra gondol: a dúsan faragott kocsijukon vándorló brit travellerekre, a flamencót táncoló spanyol gitanókra, a mutatványos német szintókra, az olasz köszörűs zingarókra, a nagyvárosok szélén időnként letelepedő, majd tovább álló francia manusokra. A nyugat-európaiak 99 százalékának a legutóbbi időkig fogalmuk sem volt arról, milyenek, hogyan élnek a kelet-középeurópai cigányok, és amikor néhanapján hírt kaptak az itteni cigánytelepek mérhetetlen nyomoráról, egyetlen logikus következtetésük az volt, hogy a dologért a helyi többségi társadalom a felelős.

Az unió keleti bővítése azonban gyakorlatilag eltörölte a határokat. A romániai és bulgáriai cigányok először Olaszországot vették célba, valóságos kulturális sokkot váltva ki ezzel. Hogy lehet, hogy emberek képesek így élni? Hogy lehet, hogy ilyen makacsul ragaszkodnak saját nyomorukhoz? Az olaszoknak sokféle bevándorló nációval volt már dolguk, de ilyen virulens roncstársadalmat még nem kaptak a nyakukba. Az olasz társadalom többségének egy-két év elég volt ahhoz, hogy féltve őrzött demokratikus elveit a sutba vágja, és a keleti cigányok egészének kiutasítását követelje – eredménnyel.

Most Franciaországon a sor, és a hatás ugyanaz. Nyugat-Európa ismét elkergeti a (keleti) cigányokat. Ha majd Németország, Anglia, Hollandia, Svájc kerül sorra, azok sem fognak késlekedni. A széplelkek majd sopánkodnak, de a kormányoknak eszükbe sem jut majd integrálni a nyomorban tobzódó, rettenetes népességet, inkább küldik őket vissza oda, ahonnan jöttek. Mellesleg, mint már annyiszor, morális oktatásban részesítik a kibocsátó országokat: a ti rasszizmusotok, diszkriminációtok, szegregációtok elöl menekülnek hozzánk a cigányok, ti vagytok az egészért a hibásak.

Úgy látszik, ez a nóta még mindig így megyen. A Nyugat lerúgja magáról a cigányokat, és mellé még leckézteti is az azokat évszázadok óta befogadó népeket: ti tehettek róla, hogy a cigányok ilyenek. A dolog lényege: magunkra vagyunk utalva. Nekünk kell megtalálnunk az integrálódás útjait. Ha tetszik, ha nem, ez a kötelező házi feladat.

A képen kalderás házaspár látható, név szerint Todor Czoron és a felesége, Liza, közvetlenül az után, hogy 1913-ban Lengyelországból Angliába érkeztek. Szemlátomást jómódú házaspár lehetett, ruhájukon több kiló ezüst, a férfi kezében talán vajdabot. Érdekes, hogy az asszony ül, a férfi pedig áll – azt hiszem, ezt a fényképész, saját normáit követve rendezte így, de még ebben az esetben is figyelemre méltó, hogy a férfi ezt elfogadta. Izgalmas dolog volna a kalderások külön kutatása, hiszen ez a román területen kialakult törzs talán a leghosszabb ideig volt képes őrizni integritását, elkerülni saját kultúrája megroppanását.

Jó hír, hogy egyre több könyv születik a cigányokról, szokásaikról, történetükről. Kevésbé jó hír, hogy a cigány nép keletkezéséről szinte mindegyik meglehetősen leegyszerűsített, felületes képet ad. És nem csak a magyar nyelvűek. Őszintén szólva az én fejemben is csak mostanában kezd derengeni, hogy hogyan is kell felfogni a cigány nép egészét, illetve a cigányság keletkezését, etnogenezisét.

A 15. századtól nincs probléma, viszonylag bőven van írott forrás. A nyugati kereszténység országaiban megjelent nép, bár sajátos módon szétszórtan élt, egységes nép volt, ez nem kétséges. Az akkori cigányság és a mostani ugyanaz, az etnogenezis eddigre egyértelműen befejeződött. A 10. század előttről gyakorlatilag semmit nem tudunk, csupán nyelvtörténeti következtetéseink vannak. A kettő között van a korai cigány történelem, amiről elsősorban megint csak nyelvtörténeti bizonyítékaink vannak, bár azok meglehetősen erősek. Ám van egy bökkenő. Cigányok nem csak Európában élnek (az Újvilágba az európaiak jutottak el), hanem Ázsiában és Észak-Afrikában is. Ez ugyanaz a nép?

Igen is, meg nem is. A cigány csoportokat a cigány nyelv „ember” szavának alakja szerint különböztetik meg. A legnagyobb európai cigány csoport által beszélt romani a „rom” szót használja (innen a neve), ennek többes száma a roma, amely lassan népnévvé kezd válni. A második legnagyobb, becslések szerint kétmilliós csoport „dom” szót használ ugyanarra. Ők az Egyiptomtól Iránig terjedő muszlim területen élnek, továbbá egy népes közösségük Görögországban. Utóbbiakat leszámítva muszlimok, nyelvük a domari, amelyet egyre kevesebben beszélnek. Egészen csekély, párezer fős néptöredék végül a kaukázusi bosháké, akik ugyanarra a „lom” szót használják.
 
Az nem vitás, hogy ez a három nép, a rom, a dom és a lom egészen közeli rokonságban van. Nem csak a nyelvük, hanem életmódjuk, szokásaik miatt is: ugyanúgy vándor eredetűek (többségük persze ma már letelepedett), eredendően ugyanúgy fémművesek, vallásukban és nyelvükben ugyanúgy hasonultak és életmódjukban ugyanúgy elkülönültek. Az azonban már egyáltalán nem biztos, hogy ezek a népek egy időben hagyták el az indiai őshazát, és hogy ott egységes népet alkottak. A cigány történelemmel kapcsolatban az erős kontúrok amúgy sem használhatók. A határok mindig elmosódottak, a dolgok folyamatos változásban vannak. Ez a helyzet az etnogenezissel is. A cigányságnak nem lévén saját állama, etnogenezise valójában egy soha meg nem szakadó folyamat – amely talán éppen most, a mi korunkban vesz határozott irányt.

Ezért van az is, hogy az indiai cigányság viszonyai tisztázatlanok. A nyelvi, etnikai és kulturális rokonság itt nem választ el, és noha egyes népcsoportokat cigánynak tekintenek, lehet, hogy magát a fogalmat is nyugatról vették át Indiában, és olyan népekre kezdték alkalmazni, amelyek nem játszottak szerepet a cigány nép etnogenezisében, és noha rokonságban állnak egymással, családfájukon az elágazás a cigány nép kiformálódása előtti időkben történt.

A szakadatlan formálódás miatt van, hogy másnak látják a cigányokat az angolok, a spanyolok, a franciák (ők éppen most kerülnek szembe a számukra addig alig ismert keletiekkel), a németek vagy az oroszok. Még az előítéleteik sem egyformák. Pedig ők mind a „rom” cigányokat ismerik. Mennyivel más a libanoniak, izraeliek cigány-képe, hiszen ők a „dom”-okkal állnak kapcsolatban.

Ebbe a szakadatlan változásba, a környezethez való idomulásba ugyanakkor már-már megfejthetetlenül rejtélyes erővel van beleprogramozva a minden asszimilációs nyomásnak való sikeres ellenállás. A cigányok mindenütt mások – és mindenütt azonosak önmagukkal.

Ennek illusztrálására íme egy kép. Jeruzsálemi „dom” cigányokat ábrázol, az utóbb kézzel színezett felvétel 1904-ben készült. A képről nem derül ki, de tudjuk, hogy a domok muszlimok, öltözékük szemlátomást arab – és mégis cigányok. Ha képzeletben átöltöztetjük a felvétel szereplőit, minden további nélkül beillenének magyar vagy bolgár cigánynak.

A nyomozás lezárult, a bizonyítás befejeződött. Megvannak a gyilkosok, megvan az indíték. Meglepően sok kommentelő nem hiszi el, hogy így van, pedig gyakorlatilag biztos, hogy amit a rendőrség állít, az igaz. Azok voltak, akiket megfogtak, úgy történt, ahogy elmondták, azért történt, amit kiderítettek.

A valódi kérdés nem is ez. Hanem hogy hogyan fajulhattak idáig a dolgok. És erre a kérdésre egyáltalán nem könnyű válaszolni. Ugyanis több, egymásnak tökéletesen ellentmondó felelet is lehetséges.

Az egyik szerint a tragédia mélyén a társadalomban mind jobban megerősödő előítéletesség lapul. Ott követtük el a hibát, hogy nem elég határozottan, nem elég szigorúan, nem elég korán léptünk fel ez ellen az előítéletesség ellen. A gyilkosoknak – következtet az indoklás – valójában azok a cinkosai, akik tűrték az előítéletességet, sőt politikai haszonszerzésből még össze is kacsintottak vele. A rasszizmus szelleme szabadult ki a palackból, és mindenki bűnrészes, aki nem próbálta még idejében megakadályozni. A továbbiakban tehát az a feladatunk, hogy az eddigieknél még eltökéltebben küzdjünk az előítéletesség ellen. Különben bármikor újra gyilkosságok eshetnek.

A másik magyarázat szerint viszont a túlhajszolt jogvédelem felelős a helyzet elmérgesedéséért. Az állandó rasszistázás, a többségi társadalmat bűnösnek, a cigányságot ártatlan szenvedőnek való beállítás, a problémák letagadása, a feszültségek erővel való elfojtása, az őszinte beszéd kiiktatása. A gyilkosoknak azok a legfőbb cinkosai – mondja ez az indoklás –, akik elérték, hogy az elfojtás alatt szörnyű indulatok gyűljenek fel, egészen a robbanásig. Ráadásul – szól az érvelés – az úgynevezett jogvédő magatartás a cigányságot is elkapatta, önveszélyes módon szembefordította a többségi társadalommal, mintegy kiprovokálva a konfliktust.

Hol az igazság? Először is nézzünk szembe azzal, hogy ma a magyar társadalom cigányellenes. Sokkal inkább az, mint húsz éve volt. És most nem azokról beszélek, akiknek minden évben ellopják a krumpliját a hátsó kertből. Hanem azokról, akiknek életükben soha semmi személyes ütközésük a cigányokkal nem volt. Ugyanis a nagy többség ilyen: legtöbben úgy éljük le az életünket, hogy cigány emberrel nem kerülünk konfliktusba. Csupán „tudjuk”, hogy milyenek.

Ennek a cigányellenességnek többféle oka van. Az egyik valóban a „jogvédők”, a hasbaszúrt Józsikáért tüntetők arroganciája. De nem ez a fő baj. Sokkal inkább az elmúlt húsz év ezernyi keserűsége van benne: hogy a cigányok többsége önhibáján kívül munkanélküli lett, hogy a vidéki gazdasági életnek a negyven év alatt vérrel-verítékkel kialakított rendszere összeomlott, hogy városi százezrek egzisztenciája megroppant, hogy mohó gazemberek nyílt színen lopták szét az ország vagyonát, hogy százezreket majd agyonnyom a hiteltörlesztés, hogy a fél ország úgy érzi, át lettünk verve mindnyájan. És akkor még itt vannak a cigányok is.

A terrorizmust – mert a romagyilkosság-sorozat terrorizmus volt, ez nem kétséges – mindig tömegek tehetetlen dühe hívja életre. Itt nem arról van szó, hogy kinek van igaza, hanem arról, hogy nagyon sok ember úgy érzi, nem jól mennek a dolgok, de ez ellen nem tehet semmit. Magát a terroristát a tömegek tehetetlen dühének piramisa löki fel a cselekvés szintjére. A tényleges cselekvők alatt ott az aktív segítők szélesebb köre, az alatt a passzív segítőké, majd azoké, akik bár nem segítenek, de ugyanazt a tehetetlen dühöt érzik, és ezzel mintegy igazolják a terrorista tetteit. Ahol nincs le nem vezethető társadalmi feszültség, ahol nem tornyosul fel a tehetetlen düh piramisa, ott nem terem meg a terrorizmus.

Bin Ladent lehet likvidálni, de attól még megmarad az a közeg, amely kitermelte, és amely bármikor másikat állít a helyére. A romagyilkosokat életfogytig börtönben lehet tartani, de attól még marad a feszültség a társadalomban. Ezt kell orvosolni.

 

Képeslap-gyűjtők körében jól ismert a kecskeméti cigányvárosról készült sorozat. Nekem eddig háromfélét sikerült megszereznem, de van még több is. Nem tudom, pontosan hol volt ez a bizonyos cigányváros, de nevezetes hely lehetett, ha több képeslapot is kiadtak róla. Az itt közölt lapot Fekete Soma könyv- és papírkereskedő adta ki évszám nélkül, egy másikat Komor Gyula 1915-ben, a harmadiknak nincs jelzett kiadója. Ha valaki többet is tud a kecskeméti cigányvárosról, megköszönöm, ha megírja.

Az idén tavasszal magyarul is megjelent Isabel Fonseca nemzetközi hírnévnek örvendő, „Állva temessetek el! – A cigányok útja” című könyve (eredeti címe Bury Me Standing – The Gypsies and their Journey, 1995, London). Az előzetes hírek alapján meg voltam győződve róla, hogy egy széplelkű (schöngeist) amerikai úriasszony közhelygyűjteménye a szegény szenvedő cigányokról, akik úgy szeretik a szabadságot, de a gonosz, nacionalista kelet-európaiak elnyomják őket.

Tévedtem. Sokkal jobb könyv ez annál. És sokkal rosszabb. Fontos, értékes könyv, aminek jelentős része teljesen hamis, használhatatlan, sőt kártékony. Ez a szellemesen, nagy láttató erővel, a szemtanú hitelességével megírt kötet a gőg páratlan dokumentuma. A nyugati, vagy még inkább amerikai értelmiséginek a kelet-európai népekkel szemben érzett gőgjéé. Sokat megtudunk belőle a cigányokról, és még többet arról, hogyan tekintenek ránk, a volt keleti blokk népeire odaát, az óceán túlpartján. Az eredmény lesújtó. Mégsem árt, ha szembesülünk vele.

Fonseca a szovjet rendszer összeomlása után, 1991-92-93-ban járta be a volt szocialista országokat Albániától Lengyelországig – Magyarországot rejtélyes, meg nem nevezett okból kihagyta –, és az ottani cigányokkal töltött hónapokat. Ezalatt páratlan értékű néprajzi anyagot gyűjtött, és rengeteg téves következtetést vont le belőlük.

Közel 550 oldalas könyvének hosszú bevezetője a lengyel cigány énekesnő, Papusza könnyes-bús története, á la schöngeist amerikai úriasszony. Aztán az első, száz oldalt kitevő fejezet az albán cigányokról, a Tirana melletti Kinostudio cigánytelep egyik nagycsaládjának mindennapjairól – remekmű. Fonseca hónapokon át együtt élt ezekkel az emberekkel, és ezalatt vendéglátói befogadták, elfogadták, kitárulkoztak előtte. Beszámolója egyszerűen nélkülözhetetlen mindenki számára, aki fogalmat akar alkotni magának a cigányság szociokulturális viszonyairól. Ez a fejezet a romológia kötelező olvasmánya. A magyar irodalomból fájdalmasan hiányoznak a hasonló alaposságú, hiteles leírások.

A második fejezet Szlovákiába visz. Itt azonban a szerző már nem végzett az albániaihoz hasonló terepmunkát, nem élt együtt a cigányokkal, hanem helyi romológus ismerőse segítségével „látogatta” őket. Nem tudósított belső életükről, hanem beszéltette őket, valamint a velük érintkezésbe kerülő szlovákokat. Mindebből megtudjuk, hogy a szlovákok utálják a cigányokat, noha azok erre egyáltalán nem szolgáltak rá. Ebben a fejezetben olvasható még egy kéttucat oldalas fejtegetés a cigányok indiai eredetéről, illetve mai társadalmuk lehetséges indiai eredetű jelenségeiről. Ezt megerősítendő, rövid látogatás következik a szkopjei Saip Juszufnál, macedon cigány vezetőnél, Saipnak az Indiával kapcsolatos elképzeléseiről szóló ismertetéssel.

A harmadik fejezet Bulgáriából tudósít. Antropológusi igény itt sincs – mintha a szerző az első, bombasikerű vállalkozás után belefáradt volna a dologba. Ehelyett itt is van helyi romológus ismerős, aki a szerzőt elviszi két cigány asszonyhoz, és azokkal elmesélteti életük történetét. Érdekes, tanulságos sorsok, helyenként antropológiai értékű információkkal, de ilyesmi azért másutt is olvasható. A külvilág, a többségi társadalom itt még nem hangsúlyos, a bolgárok alig bukkannak fel – ha viszont mégis, akkor kivétel nélkül beszűkültek, előítéletesek.

A negyedik fejezet a romániai cigányokról szól. Pontosabban a romániai cigányok elleni, 1991-92-es pogromokról, a cigánygyűlöletről. És kiderül, hogy Fonseca ebből nem ért semmit. Fogalma sincs arról, milyen törésvonalak húzódnak Közép-Európa népei és nemzetiségei között, és miért. Számára a képlet egyszerű: vannak a szenvedő cigányok, és vannak a valamilyen rejtélyes okból mély gyűlölettől átitatott többségiek. Fonseca sokat elmélkedik ennek a hátterén, de a valóságot még csak megközelíteni sem tudja – viszont ezt egyáltalán nem érzékeli. Annak a lehetőségét, hogy valamilyen mértékig a cigányok is tehetnek a szembenállásról, el sem engedi a tudatáig. Sokszor ad a szlovákiai, bulgáriai, romániai többségiek szájába magyarázatokat a cigányellenességre, de érezhetően csak azokat hallja meg és írja le, amelyek saját prekoncepcióját erősítik. Hogy ugyanis a többségiek magyarázatai mind buták, hamisak, de legalábbis tévedésen alapulnak, a dolgok mélyén az ősi, atavisztikus, minden ráción túli kelet-európai gyűlölet lapul. Amelynek legfőbb elszenvedői a cigányok.

Aztán jön egy hosszú történeti fejtegetés (nem először) a cigány történelemről, jó szándékú és vaskos tévedésekkel. Egy részlet: „A cigányok üldözésének most is, mint mindig a földtulajdonért való tülekedés az egyik kiváltó oka. Az emberben óhatatlanul felvetődik a kérdés: vajon a cigányok tényleg „természettől fogva” nomádok, vagy csupán azért váltak azzá, mert sehol sem maradhattak sokáig?” Röviden tegyük a helyére: 1., A cigányok üldöztetése utólagos konstrukció, a 20. század előtt nem értelmezhető. 2., A cigányok soha nem tülekedtek a földtulajdonért, megmaradásuknak ez az egyik titka. 3., A cigányok soha nem voltak nomádok, hanem vándorok. 4., Nem természettől fogva voltak azok, hanem egy sajátos termelési mód velejárójaként. 5., Nem csak hogy maradhattak a helyükön sokáig, hanem a hatóság, ha egyáltalán foglalkozott velük, többnyire akadályozta a szabad vándorlásukat. 6., Széplelkű álkérdésekre az égben sincs felelet.

Az ötödik fejezet Lengyelországba visz. Itt már helyi romológus ismerős sincs, a szerző maga igyekszik kapcsolatba kerülni a cigányokkal. Aki járatos az antropológiában, meg tudja becsülni, a szállodából tett félnapos kirándulások során milyen eséllyel. Ezért aztán az értékes információk helyett maguknak a kapcsolatfelvételi kísérleteknek a hosszas leírásai sorakoznak, a lengyelekről és az előítéletességről szóló még hosszasabb elmélkedésekkel tarkítva. És itt a szerző alig képes leplezni megvetését a lengyelek iránt. „Lengyelország lapos, jellegtelen síkság, amelyet a szennyezett, örökbarna fenyők ritkás csoportosulásai sem tesznek érdekesebbekké.” „A lengyel határőr letelepedett, és mint egy bélyeggyűjteményét nézegető kisfiú, tanulmányozni kezdte vaskos, tengerészkék útlevelemet. Nyirkos ujjával megcirógatta Malaysia mélybíbor bélyegzőjét, a Tanzániába szóló túlméretezett meghívólevelet, és Mexikó halvány pecsétjét, mintha érintésével hidat verhetne hazája és e távoli országok közé.” Mintha hidat verhetne – de nem verhet, nyirkos ujjaival ő egy sivár, lepusztult világ lakója, tele gyűlölettel a szabadokkal szemben. Kik a szabadok? Ő, az amerikai és a cigányok.

Már a 360. oldalon járunk, amikor eljutunk Kelet-Németországba. Hogy tetten érjük az idegenellenesség ezernyi formáját, a hatóság hallgatólagos vagy éppen aktív támogatásával. Negyven oldal elmélkedés következik arról, hogy a régióban mindig bántották, üldözték a cigányokat. Róluk szóló új információ már semmi sincs, csak az ide vágó irodalom tendenciózus idézése. Még a britek is kapnak egy-két bíráló megjegyzést (azok is csak európaiak, tehát előítéletesek).

És jön a holokauszt, a porrjamos, a felfalatás. Meglepő módon ebben a fejezetben a fél évszázados auschwitzi megemlékezésről szóló rövid rész után néprajzi értékű leírás következik arról, ahogy erdélyi kalderás cigányok a család egy nyolcéves kisfiú tagját búcsúztatják, temetik. „Természetesen” itt is lépten-nyomon előítéletességbe botlik a szerző, kiderül, hogy a román orvosok nem voltak hajlandók rendesen kezelni a kisfiút, ám ha ezt lehántjuk, megtudunk egyet s mást a kalderás cigányok gyász körüli szokásairól. (Egy kis kitérő. A kalderás szó elfogadott, bevett a magyar nyelvben. A „hozzáértők” azonban az utóbbi időben kelderást mondanak-írnak, hogy jelezzék, ők a hozzáértők, a többiek nem. A leghozzáértőbbek pedig khelderásnak írják, hogy még a közönséges hozzáértőktől is megkülönböztessék magukat.) Aztán viszont jön a holokauszt, a kegyetlen magyar nyilasok, a nácik, az üldözés, a szívszorító visszaemlékezések. És időnként az a megjegyzés, hogy érdekes, a cigányok nem foglalkoznak ezzel az egésszel.

Végül az utolsó fejezet az új szerveződésekkel, új cigány vezetőkkel, nemzetközi cigány kongresszusokkal foglalkozik. Bírája és dicséri a cigány vezetőket, és kísérletet sem tesz, hogy tevékenységüket a többség szempontjából értelmezze.

Hát ennyi. Száz oldalnyi remek, örök érvényű híradás egy albániai család mindennapjainak mély rétegeiről, majd négyszáz oldal elfogult, fölényeskedő kioktatás, közé keverve rengeteg apró, értékes, hiteles információ. Isabel Fonseca tudatosan, szándékosan az előítéletesség ellen küzd – valójában saját előítéleteit fejti ki nagy tehetséggel. „A volt kommunista országok kormányai a cigányok helyzetét általában ütőkártyának használják, ha külföldi segélyért akarnak folyamodni.” Fonseca nem is érti, milyen előítéletes, hazug, sértő ez a mondata – és az egész könyve.

Aki a cigányokkal foglalkozik, olvassa el Fonseca könyvét. Tudjon meg belőle sokat a cigányokról, valamint arról, hogy milyen hatalmas erő az előítéletesség. Velünk szemben is.

A könyv borítóján kanalas cigány pár látható. A kép egy variánsát már közöltük a „Minden cigány felelős minden cigányért” című bejegyzésben. Most a borítókép eredetiét közöljük. A felvétel 1905 körül készült Dél-Erdélyben, a képeslapot Nagyszebenben adta ki G. A. Seraphin, a kronolitográfia Joseph Drotleff, szintén nagyszebeni nyomdász munkája.

A dologból körülbelül látszik, a többségi társadalom mennyire nem ismeri a cigányokat, a valódi ismeretek helyett mennyire ragaszkodik a sokszor teljesen hamis közhelyekhez. Írja a mai (július 12.) Magyar Nemzet, hogy a Székely János cigánypasztorációs püspök vezette szentkúti zarándoklatra „vártak … minden magyar vajdát és kisebbségi önkormányzati vezetőt. Bár a részvételét mindenki biztosra ígérte, a vajdák fele nem jelent meg. Ott volt viszont Kállai Csaba országos cigányvajda, aki ellen csalás gyanúja miatt folyik ügyészségi eljárás. Több megyei vajda azzal vádolja őt …, hogy a vajdaavatási ceremóniákért több pénzt kértek, mint amennyibe azok kerültek.”

Most akkor ismételjük meg, lassan, hogy mindenki értse: Magyarországon ma nincsenek cigányvajdák, csupán magukat vajdának nevező emberek, akiket senki nem választott meg semmire, vajdaként nem képviselnek senkit, és az egész vajdaság pusztán abból él, hogy a hozzá nem értő újságírók újra és újra megeszik ezt a buta történetet. Valaha volt ugyan valódi vajdaság, de az sem volt soha tagolt, egy közösség egy vajda, slussz. Se fővajda, se alvajda, se megyei, se országos. Egyedül az erdélyi fejedelemségben volt egy rövid ideig országos cigányvajda, de az meg magyar nemes volt, és az úgynevezett taxás, kompániánként adózó cigányok adójának beszedése volt a dolga. Kállai Csaba amúgy is rumungró, ugyan mi közük hozzá a beásoknak meg az oláhcigányoknak?

Persze ha az újság hülyeségeket ír, még nem olyan nagy eset, előfordul máskor is. De ha az államigazgatásban dolgozók és az egyházak mennek bele ebbe az operett-vircsaftba, az már komoly baj.

Ha a hatalomhoz és pénzhez odatolakodó önjelölt „vajdákat” elfogadják tárgyalópartnernek, ezzel több kárt tesznek, mint hasznot, mert senkit sem képviselő emberekkel kötnek semmit sem érő egyezséget.

Magyarország szabad ország, az nevezi magát cigányvajdának, aki akarja. Lehet táltos is, druida főpap, sziú törzsfőnök vagy A Marslakók Egyedüli Földi Képviselője. Az egyiket körülbelül annyira kell komolyan venni, mint a másikat.

Ha már Erdélyről volt szó, egy kép a fejedelemség utolsó évtizedéből, A régi Erdély népeinek képeskönyve című kötetből. A képaláírás szerint „Eine Auffgebutzte Czigeinerin”-t, ünneplőbe öltözött cigány asszonyt ábrázol. Itt bizony a szegénységnek, marginalitásnak nyoma sincs, ha nem volna a képaláírás, nem is sejtenénk, hogy cigánnyal van dolgunk. Alapvetően más volt ugyanis a cigányok státusza a 17. század végén Erdélyben, mint manapság. Intő példa ez arra, hogy a saját jelenünket ne higgyük öröktől fogva és öröklétig tartónak. A világ változik, és a problémák is változnak benne, ami ma éget, arra holnap már nem emlékszünk, ami ma nem látszik, holnap legnagyobb gondunk lehet.

Ezt a betűszót, az Országos Cigány Önkormányzat rövidített nevét sokan ismerik. És nem azért, mert olyan jól teszi a dolgát. Hanem a botrányai miatt. Az Országos Cigány Önkormányzat, és vele az egész cigány önkormányzati rendszer olyan kudarctörténet, amely pozitív kivételeket alig tud fölmutatni. Zűrös választások, elsíbolt milliók, lepusztult székházak, a cigány értelmiség kiszorulása – ennél alig több.

Nem csoda, hogy egyre több cigány értelmiségi látja úgy, hogy az egészet el kellene törölni. A minap Csík Tamás, az Integrációs Romaszövetség nevű szervezet elnöke javasolta ezt. Sok cigány értelmiségi (például Horváth Aladár) szerint a cigány önkormányzati rendszer a többségi társadalom szemfényvesztése, ami a cigány érdekek képviseletére alkalmatlan, viszont lejáratja a cigányságot. Helyette valódi képviseletet követelnek a parlamentben, valódi politikai befolyással.

Ha ezt mondják, igazuk is van, meg nem is. A cigány önkormányzati rendszer tényleg megbukott. De nem azért, mert a többségi társadalom alkalmatlan eszközt adott a cigányok kezébe, hanem azért, mert az egyébként alkalmas eszközzel nem tudtak megfelelően élni.

A probléma ott kezdődik, hogy a közélet iránt érdeklődő magyarországi cigányok döntő többségének esze ágában sincs kilépni a „a személyes viszonosságok és elkötelezettségek évszázados rendszeréből” (idézet Fokasz Nikosztól, a görögökre vonatkozóan, lásd a május 28-i bejegyzést). Valakit nem azért választanak meg valamely posztra, mert alkalmasnak látszik, hanem mert ezzel erősíthetőnek gondolják saját pozíciójukat a személyes viszonosságok és elkötelezettségek évszázados rendszerében. Kiterjedt családok és érdekszövetségek versengenek a posztokért, és kinek-kinek az a legfőbb célja, hogy a saját családjának, érdekszövetségének pozícióját erősítse. Aki ilyen családnak vagy érdekszövetségnek nem tagja, aki a támogatást nem tudja pénzzel, tekintéllyel, szavazással, egyéb előnyökkel viszonozni, arra a kutya sem szavaz, abból nem lesz senki. A hagyományos közösségektől eltávolodó cigány értelmiségek ezért szorultak ki az önkormányzati rendszerből. És ezért buknak meg rendre az országos választásokon a cigány pártok és jelöltek: a jelölt és választói között nincs személyes kapcsolat, nincsenek viszonosságok – a dolog tehát a választó szemszögéből érdektelen.

A magyarországi cigány önkormányzati rendszerben hatezer választott tisztségviselő van. Ebből a hatezerből azonban – megkockáztatom – ötezer-nyolcszáznak csupán két célja van: növelni a saját tekintélyét és a pénzhez való hozzáférését. Mindkettő ugyanazzal érhető el: ha előrelép a hierarchiában. Az előrelépésnek pedig csak egy módja van: ha erősíti a saját pozícióját a személyes viszonosságok és elkötelezettségek évszázados rendszerén belül. Ezért van a több száz cigány szervezet is: mindben lehet valaki elnök, többen alelnökök, elnökségi tagok – tekintélyes emberek, akiknek módjuk van tekintélyt adni másoknak, és viszonzást kapni érte.

A magyarországi cigány önkormányzati rendszer gyakorlatilag csak melléktermékként produkál némi cigány érdekképviseletet, azt is legföljebb nyilatkozatok és politikai gesztusok formájában. A résztvevők idejük döntő részében egyfajta izgalmas, komoly tétre menő politika-játékot játszanak, befelé. Nem azért, mert rossz emberek. Hanem azért, mert így tartják ezt természetesnek. Ezt a játékot ők így játsszák, és sokan bizonyára nem is értenék, miért kellene másképp játszani.

Az azonban mégsem lehetséges, hogy a tizenhárom hazai kisebbségi önkormányzati rendszer közül egy megszűnjék. És persze az sem lehet, hogy a magyarországi cigányság választás nélkül kapjon jelentős számú képviselői helyet az országgyűlésben – ugyan ki és hogyan választaná ki azokat, akik választás nélkül bekerülhetnek? Mi a megoldás? Nem tudom. Inkább újfent Fokasz Nikoszt idézem, még mindig a görögökről szólván: „Hogy ebből lesz-e újfajta működés, az most még nem tudható. Ehhez az kellene, hogy a személyes viszonosságok és elkötelezettségek évszázados rendszerét felváltsa a belsővé tett univerzális közösségi normák iránti bizalom és persze engedelmesség. Amíg ez nem következik be, addig a potyautas jellegű egyéni stratégiákkal kapcsolatos erkölcsi fenntartások ostobaságnak, a törvények pedig továbbra is legyőzendő akadálynak tűnnek majd.” Vajon megváltoznak-e a görögök?

Mostani képünk festője bizonyos B. Klimeš, a képeslapot feltehetően Csehországban adták ki 1916-ban. Az ábrázolt jelenet a képi sztereotípiák közül a romantikus szabadság eszményét jeleníti meg: festői környezetben, a tábortűz fénykörében készíti vacsoráját a vándorcigány család (jobbra ott a szekér és a ló fara). Szinte halljuk a tücskök muzsikáját, a tűz pattogását, a szél susogását a lombok között. Ugyan ki az, aki legalább egy időre maga is ne szeretne így élni? És valóban, a vándoréletnek megvannak a szépségei: csak jó idő, ennivaló, egészség és háborítatlanság legyen. Más kérdés, hogy többnyire valami hiányzik, és helyébe lép a hideg, az éhség, a betegség orvos nélkül, a különféle zaklatások. Hogy a magyarországi cigányok több mint kilencven százaléka már a 19. század végére letelepedett, az nem azért volt, mert a hatóságok erre kényszerítették, hanem mert még a faluvégi putrilét is jobb életet kínált, mint a megélhetési alap nélküli vándorlás.

Nézi az ember a focivébét. Nézi a játékosokat. Az hagyján, hogy egyik-másik európai ország játékosainak a fele sötét bőrű, afro eredetű (ha jól mondom). Hja, az egykori gyarmatbirodalom. De törökökből, arabokból, mindenféle más nációból is van bőven. Ha máshonnan nem tudnánk, itt is világosan megmutatkozik, hogy új népvándorlás kellős közepén vagyunk éppen. Új barbár hadak ostromolják a jó öreg Európát. Csak most nem lóháton jönnek, hanem autóval, vonattal, repülővel. Azelőtt karddal, nyers erővel hódítottak, most a demokrácia jogvédői által ácsolt trójai falóba ülnek bele, saját fegyverét fordítják Európa ellen.

A barbár jelzővel nem minősíteni akarok. Mi magyarok is egykori barbár hódítók leszármazottai vagyunk – ha a római birodalom sikeresen megvédte volna magát a népvándorlás népeitől, ma nem lennénk. Germánok (németek, angolok, skandinávok, hollandok) sem lennének, és a többi ország is másképp nézne ki. Jól járt-e a világ velünk, hódítókkal, vagy rosszul? Ezt ma már nem lehet eldönteni. A lényeg: „Róma” limeseit időnként megostromolják és áttörik a barbár hadak. Most is ezt teszik. A bevándorlók első generációja még identitást akart váltani, franciává, angollá, németté szeretett volna válni. A mostani második generációnak már eszében sincs az ilyesmi. Ők Németországban akarnak törökök lenni, Franciaországban arabok. Nemrég még kértek, most már követelnek. És ha elég sokan lesznek, meg is kapják.

Sokan a magyarországi cigányokat tudva-tudatlanul összekeverik ezekkel a hódítókkal. Mert hogy magukat liberálisnak gondoló jogvédők őket is beültették a demokrácia trójai falovába, mondván: az állam köteles őket tűrni, sőt támogatni olyanként, amilyenek, és aki ezt elvitatja, az rasszista. A faló stimmel, a barbárság azonban nem.

A magyarországi cigányok a mieink. Ez nagyon fontos. Közös a történelmünk, közös a kultúránk, ugyanannak a focicsapatnak drukkolunk, ugyanazt a csirkepaprikást esszük (uborkasalátával). Az új hadak egyelőre elkerülnek minket, de majd ha minket is ostromolnak (ez csak idő kérdése), együtt próbáljuk megvédeni közös hazánkat.

Innen lehet és kell tehát elindulni. Magyarország a magyarországi cigányoknak éppen úgy hazája, mint bármelyikünknek. Ez az a fundamentum, amire építhetünk. Ettől még nem kell eltagadni, hogy különbözőek vagyunk, hogy a mi cigányaink sok tekintetben lemaradásban vannak, és nekik is jócskán erőlködniük kell, hogy csökkentsék ezt a lemaradást. De mindnyájan egyformán „rómaiak” vagyunk. Ha az európai, azon belül a magyar civilizáció érték – természetesen azt gondolom, hogy az –, akkor érdekközösségben vagyunk ennek megvédésében.

Mostani képünk az Illustrirte Welt című német újság illusztrációja 1891-ből, a címe A hercegnő reggeli sétája. A metszet Karl Böker 1886-ban készült festményének reprodukciója. A kép a vizuális toposzok gazdag, ámde zavaros gyűjteménye. A leterített szőnyegen táncoló cigánylány karakteres, mondhatnánk kiírt nyugat-európai toposz, de egyértelműen a spanyol cigányokhoz kötődik. A két zenész hangszerét nem tudom azonosítani, a háttérben lévő család tagjai viszont határozottan magyar ruhát viselnek – a magyar cigány a német nyelvterület másik jellegzetes képi toposza.

Természetesen képi közhelyekkel telt a hercegnő csoportja is: az agár évszázados arisztokrata képi elem (ellenpontozva a cigányok borzas kutyájával), a néger fiú a napernyővel szintén, a dámák bőrének vakító fehérsége, különösen a cigányok barna bőrének kontrasztjával nemkülönben. Magyarán ez egy képi közhelygyűjtemény, a megrendelő ideáinak hű kiszolgálása. Éppen ezért figyelemre méltó, hogy a cigányokat nem nyomorult páriaként ábrázolja, hanem inkább valamiféle idealizált szabadság-helyzetben. Az úri dámáknak eszükbe sem jut félni a vad cigányoktól, a találkozás békés, harmonikus. A kép megrendelője (efféle szalonfestmények vásárlója) bizonyára nemigen érintkezett cigányokkal, a valóságot, annak durvaságát nem ismerte, a cigányokkal kapcsolatos ideáiról azonban sokat elárul a kép.

Ps: Sólyom for president!

Utólagos kiegészítés: hát ez a vonat elment. Kár.