Volt már bőven szó a szegregációról. Szidtuk eleget a jogvédő maskarába bújt kommandókat, amelyek azonnal lecsaptak, ha valahol felszaporodott vagy éppen lecsökkent a cigány tanulók száma. Emlegettünk eseteket, amikor ezek a kommandók éppen a cigányokért folytatott áldozatos munkát lehetetlenítették el, rasszistának bélyegezve a „végeken” küszködő tanárokat. Miskolcon, az Avasi lakótelepen például külön óvodát hoztak létre a betelepült cigány családok gyerekeinek, hogy megpróbálják kisgyerek korban megtörni a nyomor ördögi körét. Történt azonban, hogy a cigányok számára létrehozott, és a szülők által lassan megkedvelt, elfogadott óvodába – láss csodát – csupa cigány gyerekek kerültek. A jogvédők tetten is érték a bűnös szegregációt, és elérték az óvoda bezárását. Most a gyerekek az utcán őgyelegnek.

Szóval beszéltünk erről eleget, és nem is hiába, ez a fajta agresszív, rasszistázó „jogvédelem” először a politikai hátországát veszítette el, azután maga is hiteltelenné vált, kiüresedett. Az öröm azonban korai. Az igazság az, hogy a lopakodó szegregáció kőkemény valóság maradt.

Miről van szó? Arról a napi gyakorlatról, ahogy a szülők a legkülönbözőbb eszközökkel igyekeznek kiszorítani a cigány gyerekeket az óvodákból és iskolákból. És ha ez nem sikerül, inkább elvszik a gyerekeiket, megkeresik azt az intézményt, ahová cigányok nemigen kerülnek be. Ezt az esetek döntő többségében nem rasszizmusból teszik, hanem mert azt tapasztalják, hogy a cigányok közt kiugróan magas az agresszív, a többieket szekáló, bántalmazó gyerek, és ezek többnyire rossz tanulók is, hátráltatják a tanulást, rombolják a munkamorált, rontják a közösség teljesítményét.

Óvoda- és iskolaigazgatók tudnának beszélni róla, hogy a szülők részéről ez a nyomás milyen erős és kitartó. Zajjal természetesen nem jár, mert azt minden szereplő megtanulta, hogy beszélni erről nyíltan nem szabad. A néma küzdelem azonban szakadatlanul zajlik, és így vagy úgy eredményre jut. A lopakodó szegregáció, a cigány gyerekek kiszorítása a „jobb” iskolákból, illetve a nemcigány gyerekek elmenekítése a „cigányos” iskolákból napi gyakorlat.

Ne álltassuk magunkat: ennek a legnagyobb vesztesei az integrálódni törekvő cigány családok gyerekei. Ez a folyamat, amely külön-külön egytől egyig emberileg megérthető momentumokból építkezik, keményen ellene hat az integrációnak. Ellene hat a kettős, cigány-magyar identitás elterjedésének, és a cigányok közt a kudarcélmények számát szaporítja.

Most már nem elég, ha azt mondjuk: bizony, bizony, nagyon nehéz ügy ez, van egyrészt és van másrészt, ugyan mit tehetnénk? Ezt a folyamatot meg kell fordítani. Mégpedig úgy, hogy nagyot fordítunk magán a problémán, és azt mondjuk: védjük meg a cigány gyerekeket a cigány gyerekektől!

Természetesen fontosak és hasznosak az ilyenkor ajánlott szokásos metódusok is: egymás megismerésének elősegítése, az elfogadó attitűd erősítése. De önmagában ez édeskevés. Legfőbb ideje felfogni, hogy az antiszociális, agresszív, tanulói munkát végezni nem hajlandó cigány gyerekek megvédése, az iskolából való eltávolításuk megakadályozása végső soron az ambiciózus cigány gyerekeken csattan, rájuk ég az a bélyeg, amelyről nem ők tehetnek. Tarthatatlan az az állapot, hogy egy általános iskolás, tanköteles korú gyereket gyakorlatilag nem lehet eltávolítani, kicsapni, ha a tanárok fején táncol, akkor sem. Elhiszem, hogy az úgynevezett „javítók”, ahová régen a kicsapottak kerültek, többnyire csak rontanak az odakerülteken. De ugyan miért lenne igazságos azon az áron adni nekik esélyt, hogy harminc társuk, egy tucat tanáruk életét megkeserítik?

Ideje szembenézni azzal a ténnyel, hogy a cigányok sem egyformák: vannak közöttük szorgalmasak és lusták, agresszívak és szelídek, tehetségesek és üresfejűek. Ezért nem is egyformán jár nekik a védelem. Adjunk esélyt a szorgalmasaknak, szelídeknek, tehetségeseknek, a lusták, agresszívak és üresfejűek pedig viseljék magatartásuk következményeit. Csak ők, nem pedig az egész közösség.

Zárásként egy kedves kép. Payne Universumából, egy a maga korában Európa-szerte népszerű képes albumból való, 1847-ből. Ha nem volna a képaláírás (The Gypsy – Die Zigeunerin), a vetőkártya mellett is zavarban volnánk: a mi cigány-képünk nem ilyen most sem, százötven éve sem ilyen volt.

Volt már erről szó, mégsem árt elismételni: Európa és a nagyvilág különböző országaiban igen különböző cigány-kép él az emberek gondolataiban, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. És a legtöbben még ma sem sejtik, hogy ez így van, ki-ki a maga cigány-képét festi, azt kéri számon a másikon. Ahhoz, hogy a cigányságról valamennyire is hiteles fogalmat alkothassunk magunknak, be kell látnunk, hogy ez egy sok tekintetben egyedülálló nép, a más népekre alkalmas fogalmi kereteink az ő esetében sokszor nem alkalmasak.

Cigányügyi konferencia zajlott október 26-27-én a budai várban, a Magyar Kultúra Alapítvány épületében. Sok minden elhangzott, sok okos ember hallgatta élvezettel a saját hangját, voltak bőven öntetszelgő szereplések, de voltak elgondolkodtató és olykor szívszorító szavak is. Amit például Somos László plébános elmondott a kaposfői cigánytelepen, a helybéli vend köszörűs cigányok körében végzett, két évtizede tartó munkáról, attól bizony leesett az állam.

Ezek az emberek a hatvanas években még az erdőben éltek, azóta egy olyan telepen, ahol egy szem nyomókút szolgáltatja a vizet, az út földes (poros vagy sáros, az időjárás szerint), a házakban nincsenek székek és asztalok (tányérok sem nagyon), a fekvőhely az egyetlen bútor. A felnőttek közt alig akad, aki olvasni tud, kivétel nélkül mind munkanélküliek, kukázni járnak Kaposvárra. És a plébánia mellett létrehozott somoskői tanoda húsz év munka után eljutott oda, hogy ma már minden (!) cigány gyerek elvégzi a nyolc általánost, és senki sem bukott osztályismétlésre. Aki dolgozott ezen a területen, az tudja, hogy ez mit jelent. Somos László nem ír könyveket, nem vezet blogot, viszont a munkatársaival megment évente tíz-húsz lelket.

A csuda vigye el, mondta a konferencia szünetében Báthory János néprajzkutató, lehet, hogy több haszna lenne, ha karácsonykor kimennék levest osztani, mint hogy tanulmányokat írok. Nyilván a kettő nem áll szemben egymással, de azért van mit végiggondolni ezen.

A tanulmányíróknak ideje kalapot emelniük azok előtt, akik egyenként mentik meg a lelkeket, anélkül, hogy valaki is hírüket hallotta volna.

Ha másért nem emelünk kalapot, legalább önmagunkért. Mert ha nincsenek olyanok, akik egyenként, személyenként megmentenek leszakadt cigányokat, akkor hamarosan nagy bajban leszünk. Ismert adatok, de azért ismételjük meg újra: ha minden a jelenlegi mederben folyik tovább, negyven év múlva már csak nyolc millióan leszünk magyar állampolgárok, és közülünk minden negyedik, vagyis két millió cigány. A dolgok természetesen soha nem maradnak ugyanabban a kerékvágásban, de afelől aligha lehet kétség, hogy a cigány lakosság aránya folyamatosan nőni fog.

És nagyon nem mindegy, hogy milyen cigány lakosságé. A radikálisok kútmérgező ostobasága ellenségeinkké teszi a cigányságot, megakadályozza a cigány-magyar kettős identitás elterjedését, és bővítve újratermeli a nyomort. Tessék végre megérteni: nincs más út, mint a kaposfői. Nincs más út, mint pénzzel, energiával, áldozatossággal – és igen, nem félek kimondani: szeretettel – a leszakadó cigányságban, legalább az új generációkban felébreszteni a vágyat a mi életmódunk, a mi kultúránk, a mi értékrendünk iránt. Csak nem képzelik holmi jobbikos fafejek, hogy ezt lágerekbe zárással el lehet érni?

Mostani képünk egy olyan jelenetet ábrázol, ahol talán elkezdődött a kaposfői út. Vándorcigány család társaságában Erdős Kamill látható rajta, az az ember, aki rövid életének utolsó tíz éve alatt páratlan életművet hozott létre a cigányságról. Őt még nem az integráció szándéka vezette, hanem a nyíltszívű és szakszerű megismerés. Senki előtte nem került olyan közel a cigánysághoz, mint ő, és azóta sem sokan.

Tanulmányainak egy vékony kötetben elférő gyűjteményét minden cigánysággal foglalkozónak kötelező elolvasnia, mindenekelőtt hogy megtudja, milyen alapállással kell ennek a munkának nekifogni.

Egy korábbi bejegyzésben beszámoltam Isabel Fonseca könyvéről. Az Állva temessetek el című kötet a volt szocialista országok cigányainak sorsát beszéli el közvetlenül a rendszerváltás után, így többek között a Romániában az 1990-es évek elején lezajlott pogromokat is. Ezúttal hadd idézzek a kötetből szó szerint (231. oldal).

"1993. szeptember 20-án egy erdélyi faluban, Hadréven egy cigány testvérpár, Rupa-Lucian Lakatus és Pardalian Lakatus összetűzésbe keveredett egy román fiatalemberrel, Chetan Craciunnal és annak apjával, melynek során Chetan halálos késszúrást kapott. Bosszúból más jelen lévő románok vasvillákkal és lapátokkal verték agyon a két cigány fiút. Egy harmadikat, Mircea Zoltant, otthonában "szenesítették el" (a románok által írott angol nyelvű beszámolók szóhasználata szerint). Ezek után egy falusiakból összeverődött csoport felgyújtott tizennégy cigányok lakta házat, tizenhármat lerombolt, lakóikat pedig – összesen százhetvenöt embert, akiknek családja hetven éve él a faluban – elkergették. Az eseményeket számos rendőr figyelte tétlenül, és a tűzoltók is csak éjfél körül érkeztek meg, órákkal azután, hogy felcsaptak a lángok. A tűzoltókat, legalábbis a száműzött cigányok szerint, Hadrév alpolgármestere, Gheorghe Bucur tartotta vissza, aki a gyújtogatás idején maga is ott volt a bámészkodók között."

Hátborzongató történet. Leszoktam már arról, hogy szó szerint vegyem az ilyen, nyugatiaktól származó beszámolókat, de azért itt nagyon kemény dolgok vannak leírva. Szégyen azokra, akik részesek voltak ebben a dologban.

Egy újabb beszámoló azonban árnyalja a képet. Ez most már Magyarországról szól. Egy amerikai filmes csapat dokumentumfilmet forgatott az amerikai cigányokról, és elindult a világba, hogy a különféle országok cigányainak levetítse azt. Derék dolog. A világkörüli út költségeit adományokból fedezik – ez is rendben van, Amerikában így forog a világ, a civil társadalom tudja a kötelességét. Nézzük, mivel harangozzák be magyarországi szereplésüket, mivel csinálnak kedvet az adományozóknak.

"Ezen a nyáron Magyarországra tartunk, hogy bemutassuk a filmet és készítsünk egy filmet. És az Ön segítségét kérjük …

Az a célunk, hogy a filmet szembeszegezzük a "cigány" sztereotípiákkal – sztereotípiákkal, amelyek olyan súlyosak, hogy rendszeres támadások érik a romákat ("cigányokat") pusztán a származásuk miatt. Az elmúlt két évben Magyarországon 8 romát lincseltek meg [have been lynched]. Egész falvakat rohantak meg [have been mobbed], a rendőrség még csak nem is üldözte a cigányok ellen elkövetett bűncselekményeket. A munkaadók nyíltan visszautasítják a cigány jelentkezőket. A gyereket távol tartják az iskolától (ezt tiltják az Európai bíróságok, de mindenki tudja, hogy ez történik). A felnőtteket kitiltják az üzletekből és szórakozóhelyekről. A rasszizmus széles körben elterjedt [rampant] és elfogadott. Az emberek nyíltan mondják, hogy a cigányok "Európa niggerei" (idézem!). A 21. században ez teljesen elfogadhatatlan.

Néhány jótékonysági intézet lassan megpróbál változtatni ezen a helyzeten (és a világ egyik leggazdagabb embere, Soros György számos cigányokért indított programot támogat). De ez nem lesz könnyű, ezért azt hiszem, hogy ideje rákapcsolni. És az előítéletek ellen az egyik legjobb modern fegyver a film."

Kezdjük a végével: a magyarországi romagyilkosságok szörnyű, teljességgel elfogadhatatlan gaztettek, amelyek a legsúlyosabb büntetést követelik. A romániai cigánytelepek felégetésére, az önbíráskodásra ugyanúgy nincs mentség. De aztán szomorúan tegyük hozzá: ezeknek a jó szándékú amerikaiaknak halvány fogalmuk sincs arról, hogy mi és miért történik minálunk. Ahogy a mi esetünkben szemen szedett hazugság, hogy a rendőrség nem üldözi a cigányok elleni bűncselekményeket, valószínűleg ugyanilyen hazugság a román rendőrök passzivitása is.

Hazugság a lincselés, hazugság a cigánygyerekek kizárása az iskolából, hazugság az általános és elfogadott rasszizmus – és ezeknek a lelkes amerikaiaknak ráadásul fogalmuk sincs róla, hogy milyen hülyeségeket beszélnek. Fogalmuk sincs róla, hogy micsoda mély társadalmi feszültségek forrnak a régió társadalmaiban, micsoda szörnyű sorsok, micsoda szenvedések kísérik ezt a forrongást mindkét részről – jönnek a maguk buta, felületes előítéleteivel, és ítéletet mondanak. És mindezek tetejébe azt hiszik, hogy ők most jót tettek velünk.

Képünk legyen a film magyar plakátja. Jó szórakozást.
 

Az első lépések már megtörténtek a cigányok integrációja felé. Az úgynevezett jogvédő politika, a cigányságot üldözött, sértett kisebbségként felfogó, a felelősséget következetesen a többségi társadalomra hárító gyakorlat megbukott, és vele bukott a cigányságról szóló közbeszéd kanonizálása, egyes nézetek tiltása és más nézetek kötelezővé tétele is.

A következő lépés a dolgok kimondása volt. Az őszinte beszéd, még akkor is, ha ez az őszinteség sokszor elfogult, előítéletektől terhelt. A gátak felszakadtak, a politikai liberalizmus már csupán utóvédharcait vívja – nem teljesen eredménytelenül, és olykor nem is szükségtelenül. Az őszinteség azonban önmagában semmit sem ér, legföljebb néhány politikusnak hozhat átmeneti sikereket. Eljött az ideje a harmadik lépésnek: program kell, szilárd elméleti alapvetés.

Mielőtt a nagyképűség bűnébe esnénk, szögezzük le: egyre többen végeznek egyre értékesebb munkát ezen a területen. Önzetlen emberek dolgoznak keményen azon, hogy a cigányság leszakadó részét segítsék a felzárkózásban. Úgy látszik azonban, hogy ez a sok munka még nem állt össze elméleti egésszé. Ilyet nem is lehet egyedül megfogalmazni. Sok-sok gondolatkísérlet vezethet el a továbblépéshez feltétlenül szükséges társadalmi konszenzushoz, az elméleti alapok letisztulásához.

Az alábbiakban ilyen gondolatkísérlet következik.

1. A magyarországi cigányok három fő etnikai csoportja ma is különböző társadalmi helyzetben van, az integrációnak ezt figyelembe kell vennie.

A; Érzékelnie és kezelnie kell azt a tényt, hogy a romungró közösség döntő hányada integrálódott, a zömmel közülük származó zenészek egy része a magas kultúra művelője, a magyarországi elit tagja. 1990-ig a vékonyka cigány közéletnek a romungró gyökerű értelmiségiek voltak a meghatározói. A hagyományos romungró életmód a kárpáti romani nyelvjárással együtt eltűnőben van (kisebb közösségek élnek még a Pilisben és Nógrádban), ez tehát egy veszélyeztetett kultúra, amire figyelemmel kell lenni.

B; A beások hagyományos életmódja felbomlott ugyan, de ez a közösség kevéssé konfliktusteremtő, ráadásul közülük egyre több humán értelmiségi kerül ki. A beás nyelv veszélyeztetett, de már tudományos igényű művelése is megkezdődött. Bármilyen integrációs törekvésnek figyelemmel kell lennie a cigányságon belüli beás identitásra.

C; Magyarországon a legnagyobb cigány közösség az oláhcigány, a leszakadók döntő többsége közülük kerül ki. Ugyanakkor a cigány közéletben (valamint a sajtóban, irodalomban, képzőművészetben) az oláhcigány gyökerű értelmiségiek dominálnak. Az oláhcigány romani nyelvjárások közül a román jegyeket is magán viselő lovári visszavonhatatlanul átvette a közös nyelv szerepét.

2. Téves az az alapállás, amely a cigány kultúrát egészében mint megőrzendő, támadott értéket tekinti. Az integráció egyedüli útja a többségi társadalom kultúrájának átvétele (hasonlóan ahhoz, ami a honfoglaló magyarsággal történt a 10. század folyamán).

A; A magyarországi cigányság leszakadó része rontott kultúrában él, más megfogalmazás szerint kulturális senkiföldjén. Noha igaz az a tétel, hogy a kultúrák között nincs értékhierarchia, a teljes értékű, a csonka és a rontott kultúrák között van.

B; A hagyományos cigány kultúra megromlása döntően a befogadó társadalmak gazdasági viszonyainak megváltozásából fakad. A többségi társadalomban kétségkívül meglévő elutasító attitűd (rasszizmus, kirekesztés) a helyzetnek nem kiváltó oka, hanem tünete, amely azonban visszahat a helyzet romlására.

C; Aki a cigányok közül integrálódott, valójában maradéktalanul átvette a többségi társadalom kultúráját, még akkor is, ha őrzi cigány identitását. A leszakadók számára az integráció csak a teljes kultúraváltáson át lehetséges, a hagyományos cigány kultúra nem támasztható fel, mert az azt létrehozó társadalmi viszonyok gyökeresen megváltoztak.

D; A többségi társadalomnak joga és kötelessége ennek a kultúraváltásnak az elősegítése. Ehhez meg kell teremteni az új cigány identitás elméleti alapjait. 

Igen, ez az egyik kulcs: az új cigány identitás. A többségi társadalom értékeivel, de cigány önbecsüléssel. A továbbgondoláshoz ajánlom Tóth Kinga Dóra Sikeres cigányok identitása című kötetét (L’Harmattan, 2008).

Mostani képünk az integráció korai dokumentuma. Sajnos semmi adat nem szerepel rajta azon kívül, hogy Kis Pál készítette, akinek a VII. kerületi (nyilván budapesti) Király utca 51. szám alatt volt műterme.

A viseletekből ítélve a két világháború között készült (minthogy az utca 1951-ben Majakovszkij nevét vette fel, ennél biztosan korábbi), középen bizonyára a tanárnő ül, körülötte a tanulói – cigányok és nemcigányok vegyesen. Ha valaki azonosítani tudja a felvételt vagy valamelyik szereplőjét, megköszönöm.

Kedves barátaim, örömmel adok hírt arról, hogy a blog a minap átlépte az összesített százezer letöltést. Komolyan mondom, ez megtisztelő. Igyekszem továbbra is rászolgálni erre az érdeklődésre.

A hír mellé csatolom egyik kedves képemet, amelyet Ujházy Ferenc festő (1827-1921) eredetei vázlata alapján rajzolt a kor egyik legtöbbet foglalkoztatott grafikusa, Jankó János (1833-1896). A több mint fél évszázadon át meghatározó képes hetilap, a Vasárnapi Újság 1862. évfolyamában, az 557. oldalon jelent meg. A hetilap az előző évben „Képek a hazai népéletből” címmel sorozatot indított, és ebben hat esetben cigányokról is közölt rajzokat.

Erről a képről tudni érdemes, hogy a 19. század derekán még nem számított jellegzetesen cigány mesterségnek a vályogvetés, a parasztok maguk is értettek hozzá, a legtöbb magának vetett, ha szüksége volt rá. Hogy a cigányok mégis bekapcsolódtak ebbe a tevékenységbe, és utóbb egyik jelentős jövedelemforrásuk lett, az valószínűleg annak köszönhető, hogy illeszkedett saját társadalmi-gazdasági viszonyaikhoz, tudniillik maguk alakították munkarendjüket, egymás között maradhattak, nem kerültek senkivel függelmi viszonyba. Maga a kompozíció nyilvánvalóan utólagos, a kép személyes benyomásokból műteremben konstruált alkotás.

Figyelemre méltó, hogy rajta az elutasító attitűd még nyomokban sem lelhető fel, itt a cigányok mint Isten jól berendezett, gyönyörű világának érdekes alakjai jelennek meg, az alkotó ellenszenvének, fenntartásainak legkisebb jele nélkül. Sok más képpel összevetve egyértelmű, hogy a kornak, a kiegyezés körüli évtizedeknek még ez volt az alapállása, a szembenállás alig-alig jelenik meg. Az előző századfordulóra már jócskán megváltozott ez az állapot, megjelentek a leszakadás képi megfogalmazásai, a 20. század első évtizedeire pedig megjelenik a kriminalitás is. Meggyőződésem – írtam már erről –, hogy a változás mögött közgazdasági változások állnak (gazdálkodás, Horatio, gazdálkodás!). Magyarán az a tény, hogy a cigányok növekvő hányada különböző okokból kiszorult a közösségi termelésből, aminek következtében hagyományos életmódjuk ellehetetlenült, és a nyomor kultúrájába szorultak.
 
Itt közölt képünk idején mindez még a távoli, ismeretlen jövőben rejtőzött. A kor embere el sem tudta képzelni, hogy ez bekövetkezhet, saját jelenét önkéntelenül kivetítette a jövőbe – ahogy jó és rossz időkben is mindenkor teszik az emberek.

Érdekes írást találtam az interneten. Egy bizonyos Paul Polansky a szerzője, aki a wikipédia szerint költő, huszonhét kötet szerzője, és nem mellesleg a roma polgárjogok aktivistája. Tíz éven át Koszovóban dolgozott, mint a Társaság a Fenyegetett Emberekért vezetője. 2004-ben Weimar város tanácsa Günther Grass javaslatára az Emberi Jogok Kitüntetést ítélte oda neki. Szóval tekintélyes ember, akinek szava van.

Azt gondolom, hogy az írás rengeteg tanulsággal szolgál, de a következtetések levonását ezúttal a tisztelt olvasóra bízom. És elnézést kérek a fordítás kissé nyers stílusáért. 

Paul Polansky eredeti kutatása a cigányokról

Senki sem ismeri biztosan a cigányok eredetét. Néhány nyelvész megállapította, hogy a romani (a spanyolországiak kivételével az európai cigányok nyelve) erős hasonlóságot mutat a pandzsábival. De ha mélyebben tanulmányozzuk a romani nyelvet, kiderül, hogy igen sok perzsa szót tartalmaz, és a nyelvtana közelebb áll a kelet-bengáli dom nyelvhez, mint az északkelet-indiai pandzsábihoz. Ám miután öt éven át éltem a cseh és szlovák cigányok között, és miután meglátogattam az indiai „cigányokat”, meggyőződésem, hogy hararosan DNS-vizsgálatok bizonyítják majd Európa legnagyobb kisebbségének eredetét. Addig is folytatom a múltjukra fényt vető történeteik gyűjtését.

Cigányok közt 1993-ban kezdtem élni, hogy első kézből szerezzek tőlük beszámolókat a holokausztról. Egy cseh archívumban több mind negyvenezer dokumentumot fedeztem fel egy haláltáborról, amelyet a második világháború alatt csehek működtettek, nem németek. Amikor a jelenlegi cseh kormány tagadta, hogy csehek részt vettek volna ebben, elindultam túlélőket keresni. Noha Havel elnök hivatala biztosított engem, hogy nincsenek már túlélői ennek a haláltábornak, több mind százat találtam. Nem csak a holokausztról szóló beszámolóikat rögzítettem, hanem a legrégebbi történeteket is, amelyek elődeikről maradtak rájuk. (A Lety táborról szóló háttér-információkért lásd a hivatalos Lety honlapot.)

Ahogy legtöbbször az oral history esetén, a történetekben jelentős ellentmondások voltak. A legrégebbi cigány történet, amelyet hallottam, a következő volt: „Kezdetben a zsidók cigányok voltak, és a cigányok zsidók voltak egészen addig, amíg Isten nem tett minket vándorokká.” A cigányok lehetséges zsidó eredete mindig izgatott engem, mivel számos olyan holokauszt-túlélő, akik lakókocsikban születtek, mesélte nekem, szüleik hogyan imádkoztak Ábrahámhoz, mielőtt egy útra elindultak. Amikor megkérdeztem, miért, mindig azt mondták, hogy a legendák szerint Ábrahámot, midőn elhagyta Úr városát, az útján cigányok kísérték, akik védelmezték őt. Ezért imádkoznak most hozzá védelemért.

Eme érdekes „zsidó” kapcsolatok ellenére a legtöbb szakember egyetért abban, hogy az első cigányok, északnyugat-Indiából jövet a 14. században érkeztek Európába. Miután közzétettem két kötetet a roma holokausztról, elhatároztam, hogy Indiába utazom.

Nem lévén olyan ember, aki figyelmen kívül hagyja a helyi ismereteket, az első dolog, amit Indiában tettem, az volt, hogy amennyi embert csak lehetett, megkérdeztem arról, mit tudnak vagy hallottak arról, hogy honnan jöttek a cigányok. Szinte kivétel nélkül azt válaszolták nekem, hogy „a mi cigányaink Izraelből jöttek.”

A cigányokkal kapcsolatos első tapasztalataim alapján úgy gondoltam, hogy rátaláltam a távoli rokonaikra azoknak a romáknak, akiket Kelet-Európából és Spanyolországból ismertem. Nem csupán a fizikai megjelenésük, de viselkedésük, zenéjük, táncaik is arról győztek meg, hogy elvihetném ezeket az embereket Magyarországra vagy Andalúziába, és senki sem vitatná, hogy „cigányok”. Háromezer kilométert utaztam Északnyugat-Indiában azért, hogy találkozzam „indiai cigányokkal”, akik többnyire szövetsátrakban laknak a nagyobb városok peremén. Noha figyelmeztettek, hogy soha ne menjek ezekbe a sátorvárosokba, ugyanazokat a boldog, társaságkedvelő, nagylelkű embereket találtam, amilyeneknek az európai cigányokat ismertem. Nem csak a zenéjükkel szórakoztattak, hanem a történeteikkel is.

Nem telt hosszú időbe közös történeteket és foglalkozásokat találni az indiai és európai romanik között. Noha India vándor cigányai az 1950-es években letelepedtek, ahogy a legtöbb európai roma is, a vándor-kocsikban való életről szóló történetek még gyakoriak. Ahogy az előítéletek is. A legtöbb indiai hiszi, hogy a banjara cigányok gyerekeket rabolnak. De ahogy az európai romaniknál tapasztaltam, a cigányok nem rabolnak gyerekeket, de készségesen befogadják a menekülőket és otthontalanokat, akárcsak a sajátjaik volnának, bármilyen a származásuk vagy a bőrük színe.

Hányszor hallottam vándor cigányokról Európában. Indiában rátaláltam a lohar népre, amelynek tagjai az út mentén készítik áruikat: egy kis ásott lyuk a víznek, egy másik a szénnek, amelyet a kovács felesége tart izzásban egy biciklikerék által meghajtott fujtatóval, miközben a gyerekeik vevőt keresnek a házi készítésű vésőiknek és fogóiknak.

Ezek azok a cigány törzsek, amelyeket az általam ismert európai cigányokhoz leginkább hasonlóknak találtam:

Lohar – vándor kovácsok, akik valaha nagy harcosok voltak, a fegyvereiket maguk készítették. Legendák szerint Chittorgarthból származnak, de 1308-ban, ennek a városnak az ostroma során legyőzték őket. Ezután nomádok lettek. Leginkább gyönyörű utazószekereikről híresek, az egyetlen cigány törzs a mai Indiában, amelynek még vannak utazószekereik. Számosan az alább felsorolt törzsek/kasztok tagjai közül gyalog vagy egy szamár vagy egy öszvér hátán követték a loharokat. 1322-ben az első cigányokat dokumentálták Kelet-Európában.

Dom – egyike India kevés eredeti dravida törzsének, ezek az emberek az árják inváziója után, Krisztus előtt 1500 körül lettek nomádok. Noha a domoknak erődeik voltak és híresek voltak a lovasságukról, az árják alatt a legalacsonyabb kasztba kerültek, és vándor táncosok és muzsikusok lettek. Az alább következő törzsek legtöbbje a dom törzs alkasztja.

Bawari – a nomád, rabló törzsként ismert bawari még ma is olyan, a környék viszonyairól szóló jeleket helyez el a házakon, kapukon és az utak mentén, amelyeket csak a saját törzsük tagjai tudnak elolvasni. Számos ugyanilyen jelet használtak az európai cigányok az 1950-es évekig.

Badu – egy kis törzs Kasmírban, amely medvéket szelídít és táncoltat. A múlt században az ő viseletük volt leginkább hasonló az európai cigányokéval.

Meos – híres marhatolvajok, akik tevékenysége és szokásai nagyon hasonlóak az Angliában letelepedett indiai cigányokéhoz.

Beria – a dom törzs alkasztja, ez az a törzs, amelynek asszonyai tenyérből jósolnak.

Gopal – nomád sátorlakók, akik jövedelmüket helyi vásárokon díjbirkózásból szerzik. Sok európai roma volt híres birkózó, és leszármazottaik ma mindig megtalálhatók az olimpiai birkózó csapatokban.

Bansberia – Indiában híres rúdugrók, akik vidéki vásárokban állatok fölött ugranak. Az első spanyolországi bikaviadorokat cigányoknak tartják, akik a porondon támadó bikákat is átugrottak.

Kanjar – India egyik legmegvetettebb törzse, mivel prostitúcióra kényszerítik asszonyaikat. Nevük a strici szinonimája.

Sansi – Közeli kapcsolatban a kanjarokkal a sansi volt India egyik leghírhedtebb bűnöző törzse az ország brit gyarmatosítása idején.

Gandhila – India egyik legalsó kasztja, tagjai vándorköszörűsökként ismertek – ezt a foglakozást számos európai cigány is gyakorolja.

Biloch – a lohárokat követik a vándorlásban, a holmijukat szállítják. Perzsa eredetűeknek tartják őket.

Kikan – híres lótenyésztők, akik eredete Iránba nyúlhat vissza, ez a törzs a muszlim hódítókkal érkezett a 11. században. Ismerve rabló szokásaikat, a 12. században kiűzték őket 

Lahore vidékéről, ezután más nomád, bűnöző törzsekhez csatlakoztak, és a 14. században a lohárokkal szinte valamennyien elhagyták Indiát. A kikánok hozták Indiába Ábrahám történetét. Szerintük Sára, Ábrahám felesége kikán volt. A cigányokat számos európai országban tskianoknak nevezik.

Noha manapság politikailag nem korrekt a „cigányok” bűnöző szokásairól beszélni, vagy a cigányokat általánosságban gyakorlott tolvajoknak nevezni, a legtöbb cigány, akivel együtt voltam, nagyon büszke volt a tolvajlásra. Az egyik legrégebbi szóbeli történetük a régi időkről szól, amikor még az összes lovak szabadon éltek, amíg a gádzsók be nem fogták mindet maguknak. Ezután a romák elkezdték visszalopni azt, ami egykor mindenkié volt. Sok roma úgy gondolja, hogy a tolvajlás a nagy eszesség bizonyítéka. Mások úgy okoskodnak, hogy minden ember lop. A cigányokkal való együttélés során azt tapasztaltam, hogy csak azok a cigányok éltek bűnözésből, akiknek nem volt munkájuk, vagy akiket a munkaadók a bőrük színe miatt elutasítottak. Azok, akiknek megengedték, hogy rendes iskolába járjanak, vagy rendes munkájuk volt, hamar felhagytak a tolvajlás „vallásával”.

Egységesen megítélni a cigányokat manapság ugyanaz, mint azt állítani, hogy minden amerikai cowboy vagy minden spanyol bikaviador. Elmúltak azok az idők, amikor a cigányok lakókocsikban éltek és utaztak. A legtöbben elkülönült telepeken élnek. Kelet-Európában vannak a legrosszabb helyzetben. Egy roma holokauszt-túlélő így foglalta össze nekem, mi történik ma a Cseh Köztársaságban ezzel a néppel.

„A csehek mindig gyűlöltek minket, a háború előtt, a Hitler-éra alatt, a kommunista időkben, és még ma, ebben a demokráciában is gyűlölnek minket.

Egyetlen hely van ebben az országban, ahol a romák biztonságban vannak. Ha elmégy az óvárosba Prágában, és végigmész a Perlova utcán, látni fogod a roma prostituáltakat rendőrökkel körülvéve, mert a rendőröket a sricik fizetik, hogy megvédjék a prostikat. A rendőrség üzletel velük. De ezek az egyedüli biztonságban lévő romák ebben az országban. Ez az egyetlen hely a Cseh Köztársaságban, ahol a romák védve vannak a szkinhedektől.

Szerintem ami ebben az országban történik, olyan szörnyű, hogy azt el sem tudod képzelni. Én fehér vagyok, így nekem nincsenek problémáim, de az unokaöcsémnek sötétbőrű barátnője van, és ők félnek kimenni az utcára éjjel. Az unokaöcsém lakást bérelt itt, de amikor be akartak költözni, a tulajdonos a lány bőrszíne miatt kirúgta őket. A szkinhedekkel fenyegette meg őket, ezért elmentek. De nem csak a szkinhedek, hanem az átlagos csehek is elküldenek az étteremből, megakadályozzák, hogy munkához jussunk. Rosszabb ez, mint a második világháború. Most, a szabadság idején az embereket elkezdték kilakoltatni. Ismerek egy hatgyerekes asszonyt, aki most egy parkban lakik. El sem tudja képzelni, mi történik ebben az országban.

De őszintén szólva nincsenek is már igazi romák. Anyámnak nem volt szabad a női ruhákat a férfiakéval együtt mosni; ahol az étel készült, ott nem volt szabad ruhát szárítani. Ilyenek voltak a régi szokások. De ma a fiatal romák elfelejtették a régi tradíciókat, a kultúránkat, a nyelvünket, a túlélésért folytatott küzdelmünket.”

Néhány kép a brnoi Muzeum Romské Kultury-ból, 2010 szeptember 19.

Mielőtt bárki félreértené, a kérdés abban az értelemben szól, ahogy a „Mi a magyar” kérdést szokás feltenni. Miben áll a cigány lét, mi teszi a cigányokat egymáshoz hasonlóvá és a többiektől különbözővé? Nem azért fontos ez a kérdés, hogy Magyarország etnikumai között határvonalat húzhassunk – ez sem nem lehetséges, sem nem jogszerű –, hanem hogy megtudjuk, egymásnak feszülő problémáinknak merre húzódnak a gyökerei.

Voltam bátor azt állítani, hogy a cigányság, mint minden etnikai közösség, éljen bár a „nép” fogalmának laza keretei között, vagy államalkotó, netán kisebbségi nemzetként, történelmi múltból örökölt szociokulturális konstrukciójában él. Ennek a konstrukciónak egy része tudatos, egy része viszont öntudatlan, spontán viselkedésnorma vagy nézet. Itt mindjárt leszögezném: a konstrukció a legkevésbé sem statikus jelenség. Miközben egyes összetevői meglepő állandóságot mutatnak (ezáltal marad meg a többitől elkülönült konstrukciónak), más részei folyamatosan változnak.

Itt azonban egy fontos megkülönböztetést kell tennünk. Meg kell fejtenünk, hogy egy bizonyos magatartás vagy nézet maga a konstrukció-e, vagy pedig csupán egy mélyebb meghatározottság felületen megnyilvánuló formája.

Azt írja Mistingett az előző poszthoz fűzött kommentjében: „szerintem ennek az archaikus szocio-kulturális izének a feladása már megkezdődött, én pl. Franciaországban láttam először "igazi" vándorcigányokat. A cigányról nekem sokkal inkább jut eszembe a belvárosi piac körül lófráló seftes, a falusi napszámos vagy a külvárosban nyomorgó takarítónő, mint a vándor fémműves.”

Nem szeretném az elmélethez igazítani a logikai levezetést, de lehet, hogy a fémművesség és a vándorlás csupán mélyebb meghatározottság felületi megnyilvánulása, és ez a meghatározottság akkor is hat, ha a szokott formában már nem létezik. Határozottan állítom, hogy a cigány szociokulturális konstrukciónak maga a vándorlás (a szabadság szeretete, természetközeliség, más efféle romantikus idea) nem fundamentális eleme. Annál inkább a föld iránti gyakorlati és spirituális közömbösség. Szerintem abban, hogy a legtöbb cigánytelepen az ott élők minimális háztáji gazdálkodást sem folytatnak, hogy a saját környezetük iránt is nemtörődömséget mutatnak, ez a meghatározottság, az adott helyhez nem kötődő ember attitűdje rejlik. Ismét, nem először hozzá teszem: a cigányság ennek a közömbösségnek köszönheti a létét, hiszen így kimaradhatott a földért folytatott küzdelemből, amelynek csak két kimenetele lehetett: győzni vagy legyőzetni.

Ha ez a levezetés igaz, akkor a cigányság a mai napig hordoz egy olyan szociokulturális meghatározottságot, amely hátráltatja az integrációját – nem képes bekapcsolódni a falusi önellátó élelmiszertermelésbe.

A fémművességről hasonlót gondolok, még akkor is, ha meggyőződésem, hogy a fémművesség a cigányság etnogenezisének kulcseleme. Azt hiszem, hogy a mélyben meghúzódó szociokulturális konstrukció a termelés módja: a külvilágtól elkülönülő, családi közösségben, egyenrangú résztvevők által végzett munka. Állítom, hogy noha ma már cigány fémművesek nincsenek, a nagy termelési hierarchiákba való illeszkedéstől való távolmaradás ugyanolyan meghatározó maradt. Megint egy meghatározottság, amely hátráltatja az integrációt.

És van még más is. Például a gyerekszülés tizenéves korban. Ez nem valami lumpenizálódás következménye, nem is segélyek és támogatások miatt történik (noha e két hatás erősítheti vagy gyengítheti a folyamatot), hanem a cigány viselkedésnormák egyik mélyen rögzült eleme. Amely megint csak hátráltatja az integrációt, hiszen a tizenéves anya számára gyakorlatilag elvágja a társadalmi termelésbe, és azzal a jövedelemszerzésbe illeszkedés lehetőségét. Ráadásul a gyerekek olyan családban nőnek fel, amelynek tagjai felkészületlenek a szülői szerepre.

Más példa. Szó volt már itt a blogon arról, hogy a cigány pártok, politikusok a választásokon képtelenek mérhető eredményt elérni. Miközben Európa tele van etnikai pártokkal (baszk, katalán, déltiroli, finnországi svéd, kisebbségi magyar, stb.), és az érintett lakosság fegyelmezetten felsorakozik mögéjük, a cigány politikusoknak saját közösségükön belül sem sikerül egy-két százaléknál több szavazatot szerezniük. Ez nem azért van, mert a cigányok buták, műveletlenek vagy széthúzók, hanem mert szociokulturális meghatározottságuk a képviseleti demokráciát nem tudja értelmezni. A tradicionális cigány társadalom a mi értelmezésünk szerint olyan bázisdemokrácia, amely csak a maga kisközösségén belüli tagolódást ismeri. A cigányság legalább egy évezreden át úgy élt, hogy kívül maradt a környezeti társadalom hatalmi hierarchiáján (ezért maradhatott fenn), kompániánként alkotott teljes és kifelé zárt hierarchikus egységet. Tehát a kompániák között sem alakult ki alá-fölérendeltségi viszony. Csakhogy a modern tömegdemokrácia nem így működik. A képviseletet itt olyan emberekre kell bízni, akivel a választónak nagy valószínűséggel semmilyen személyes kapcsolata nincs. Ha a cigányság ezt nem képes megérteni, képviselet nélkül marad.

Mindez csak nagyon csekély töredéke a lehetséges válaszoknak arra a kérdésre, hogy mi a cigány. Nagyon hiányoznak például a pozitívumok. Csakhogy a poszt így is túl hosszúra sikerült. Ha kedvük, kedvetek van, folytassuk. Van mit kibontani.

A mostani kép címlapja egy kiadványnak, amely a skót Andrew McCornick fotóit tartalmazza a 20. század legelejéről. Az eredeti füzet 1906-ban jelent meg, a hasonmás kiadást az Amazonon vettem, akit érdekel, maga is meghozathatja.

A 40 oldalas füzetben ugyanannyi fénykép található olyan cigányokról, akiknek a családja már generációk óta élt Skóciában, és olyanokról, akik nem sokkal korábban érkeztek Kelet-Európából. A címlapon az előbbiekhez tartozó Stewart család látható. A nevüket is tudjuk (balról jobbra): Thomasina, kisebb Thomasina, Isabella, előtte Janey (Thomasina lánya), Maggy, nem ismert leány, Jack és a fia John.

Mi magyarok jó százötven éve, Széchenyi Istvántól megtanultuk, hogy nyelvében. Széchenyinek persze igaza volt akkor, amikor ezt a kijelentést tette, és lényegében igaza van ma is. A gondolatot azonban ki kell egészítenünk, teljes értékűvé kell tennünk ahhoz, hogy a nemzetek mibenlétéről megtudjunk fontos dolgokat.