A cigánysággal foglalkozó irodalom egyik legritkábban felbukkanó darabja Győrffy Endre 1885-ben napvilágot látott magyar-cigány szótára. A szerző a 154 oldalas kis kötet címlapján önmagát „magánzó, Pakson” címmel illeti, és ennél sokkal többet egyelőre nem is tudunk róla, a kötetről pedig annyit tud Szinnyei (Magyar írók élete és munkái), hogy József főherceg, a nádor fia költségén jelent meg – meglehet, bár nem valami drága munkáról van szó, állhatta a költségeket maga a szerző is (utólagos beszúrás: József állta). Hogy hány példányban jelent meg, azt nem tudjuk, de sok semmiképp sem lehetett, mert mára alig maradt belőle példány. Győrffy kötete egy évvel megelőzte a szintén József támogatásával megjelent Sztojka-szótár (Magyar és cigány nyelv gyök-szótára – Románé álává) első kiadását, és három évvel magának a főhercegnek a nagy nyelvtanát. 

Amint már említettük, a vakeriben szó valószínűleg Győrffy alkotása, és az is kétséges, hogy a nyelvet mint testrészt jelentő csib (Sztojkánál sib) a beszélt nyelvet is jelentette, a valako pedig egyszerű átvétel a magyarból. A kötet mégis a közép-magyarországi kárpáti cigány nyelvjárás páratlan dokumentuma a 19. század utolsó évtizedéből – nem több, de nem is kevesebb. Ha a magyarországi cigány – vagy használjuk inkább a pontos kifejezést: romani – nyelvet teljes mélységében szeretnénk megismerni, Győrffy kötete egyszerűen nélkülözhetetlen forrás.

Rég nem tapasztalt csönd van most cigány-ügyben. A Jobbik ugyan futja ócska köreit, de ezt már nem veszi komolyan senki. Sem a cigányok, sem más. Az Országos Cigány Önkormányzatban lezajlott a hatalomváltás, Farkas Flórián átvette az ügyeket, de hogy milyen ügyeket, arról nem hallani. Talán az erőgyűjtés időszaka ez, bizonyos dolgok a szőnyeg alá kerülnek, más dolgok pedig az ügyészségre, attól függően, hogy milyen személyi alkuk köttetnek. Készül a nagy európai romastratégia, de erről sem szivárog ki egy hang sem, még azt sem tudni, kik forgolódnak benne. Nincsenek nagy kriminális szenzációk, hallgatnak a jogvédők – mintha az egész ügy szépen, csöndben megoldódott volna.

Pedig úgy tűnik, hogy a lényeget illetően ugyanott tartunk, ahol egy-két éve. A rossz folyamatok ugyanúgy folytatódnak. Vagy lehet, hogy mégis elindult valami? Pusztán azzal, hogy lecsillapodtak az indulatok, és egyre többen próbálnak értelmesen viszonyulni a helyzethez, már a jó irányba fordultunk? Egyáltalán, merre megyünk? A cigánysággal kapcsolatos problémahalmaz csökken, stagnál vagy növekszik?

Vegyünk néhányat. Kezdjük a munkával kapcsolatos ügyeket. Ha Magyarországon valóban sikerül növelni a foglalkoztatottságot, az teljesen egyértelműen elhat a cigányságig is, ott is megnő a munkába állók száma. Ez szoros megfelelés, és kedvező irány – ha megvalósul. De vajon a leszakadó cigányság munkával kapcsolatos mentalitása változik-e? Legalább az 1930-as évek, a francia Annales történelmi folyóirat működése óta tudjuk, hogy a történelmet formáló erők között a társadalom mentalitásának változása a legelsők között van. Vajon a cigányságnak a munkához való viszonya romlik, stagnál vagy javul?

Aztán itt van a sok gyerek. A leszakadó cigányság sajátos társadalmi viszonyok között él: az embereknek nincs kamaszkoruk, a gyerekkor után rögtön a felnőttkor következik – minthogy 15-17 évesen már gyerekük születik. Ez nem azért baj, mert a cigányok „túlszaporodják” a többieket, hanem mert a szegénységbe korán született gyerek konzerválja, állandósítja a szegénységet, hiszen kényszerpályára állítja a szülőket: nem tanulhatnak tovább, nem gyűjthetnek pénzt az életük megalapozására, nem költözhetnek a munkalehetőségek után, nem kereshetik a helyüket a világban.

Értékek és minták. Vajon a cigányság körében nőtt, csökkent vagy stagnált-e azok száma, akik a többség számára pozitívnak tartott értékeket, mintákat követik? Nyugat-Európa lassan felébred a multikulti színes kábulatából, és immár az első emberek, Sarkozy, Merkel, Cameron mondják ki, hogy minden kisebbségnek el kell fogadnia a többség alapértékeit. A cigányok persze nem új jövevények, ők tág értelemben mi magunk vagyunk, de közülük nagyon sokan vannak, akiknek értékrendje számunkra, a többség számára elfogadhatatlan. Nőtt vagy csökkent-e a számuk?

Merre megyünk? Nem tudom. Persze azt remélem, hogy a vonalak összefelé tartanak, és még ha a távoli jövőben is, de találkoznak. De az is lehet, hogy szétfutnak ezek a vonalak, és utódainkra súlyosabb gondokat hagyunk, mint amilyeneket mi örököltünk az elődeinktől. Ha így van, az elég nagy szégyen mindnyájunkra nézve.

Egy fénykép a két háború közötti évekből, hátoldalán a Magyar Filmiroda pecsétjével. Magyari Imre prímás (1894-1940) játszik rajta zenekarával a Szabadság-téren. Magyari valóságos sztárja volt a maga korának, csak úgy akármiért aligha vonult ki a térre népes zenekarával.

Minthogy ott voltak egykor az irredenta szobrok, könnyen lehet, hogy valamilyen irredenta ünnepségen léptek fel, esetleg lord Rothermere vagy a fia tiszteletére. Mindenesetre ez még az a kor, amikor a cigányzenét a magyar lélekhez egészen közelállónak, a magyar identitás fundamentális elemének tekintették. És cigányzenét szigorúan csak cigányok játszhattak. Érdekes eleme ez a magyar mentalitástörténetnek.

„A rendőrség és a balliberális cigánymosdató média órákon keresztül azt hazudta, hogy csak két áldozat van.” Ezzel a felütéssel kezdi tudósítását az ürülék-hírportál a szörnyű szombat-esti tragédiáról. Van még tovább is: „A kívül rekedt tömegben (de még az épületen belül) természetesen mocskos cigányok is voltak, akik sehogy nem jutottak előrébb, ezért akartak jó európai szokásuk szerint késsel utat "csinálni".”

Amit ezen a szemét oldalon gyáva, rongy emberek névtelenség mögé bújva összemocskolódnak, annak különösebb jelentősége nincs. Annak azonban nagyon is van, hogy a Jobbik szellemi közegébe tartozó gyújtogatóknak sikerült cigányügyet koholniuk ebből a szörnyű esetből is. Figyeljünk oda: senki nem tud semmi konkrétumot, össze-vissza beszélnek (kintről akartak bemenni a cigányok, a földszintről akartak felmenni az emeletre, az emeletről akartak lejönni a földszintre), de ez mindegy is. A lényeg: ezért is a mocskos cigányok tehetnek, és aki ezt tagadja, az mocskos cigánymosdató.

A szájpropaganda órák alatt körbefutott Magyarországon. Jóérzésű emberek belegondoltak: lehet, hogy tényleg a cigányok voltak. Sok száz tisztességes ember áldozatos munkáját megint sikerült semmivé tenni, sikerült újra egymásra uszítani a magyarokat és a cigányokat.

Valaki egy korábbi kommentjében azt írta: hagyjuk már ezt a rasszistázást, ez egy múlt századi kifejezés, ma már értelmetlen. Tévedett. A gennyportál vegytisztán rasszista. És szörnyű károkat okoz. Mindent megtesz azért, hogy Magyarország etnikai feszültségektől terhes, zaklatott, ideges ország legyen. Konzervatív szabadelvűként (Széchenyi, Tisza Kálmán, Bethlen István plebejusabb ízlésű szellemi örököseként) ragaszkodom ahhoz, hogy a vélemény szabad, és a hülyeség nem büntetendő. Ettől azonban nevén lehet nevezni. A magát radikálisan magyarnak hazudó ürülékportál csatornamocskot kínál az országnak, és aki ezt a mocskot fogyasztja (ne adj’ Isten lájkolja), az maga is mocskos lesz.

Képünk 1883-ban jelent meg a Neue Illustrierte Zeitung 358. oldalán, Bécsben. Rajzolója Ludwig Hans Fischer, és Bécs melletti vándorcigány tábort ábrázol. Érdekesek, hitelesnek látszanak a sátrak, amelyeket úgy vertek fel, hogy a szekér belül legyen. A kompánia oláhcigány lehet, talán a romániai cigányrabszolgaság eltörlése után nyugati útnak indult többszázezer ember közül valók.

Elképzelhető, hogy a rajz fénykép alapján készült, de az alakok elhelyezkedése szinte bizonyosan utólagos kompozíció, bőségesen alkalmazva a kor vizuális toposzkészletének elemeit: a ló, sátor, szekér mellett ott az üst, a meztelen gyerek, a cigányos viselet, a tábortűz – mindez együtt a kor szemlélője számára jól értelmezhetővé teszi ezt az illusztrációt. A kép, afféle előlegként a továbbra is tervben lévő virtuális cigánymúzeumhoz, ezúttal is nagyítható.

Nem kell ahhoz cigánykedvelőnek lenni, hogy az ember úgy érezze, valami nincs rendben a sajóbábonyi perrel kapcsolatban. Emlékeztetőül: 2009 november 14-én a Magyar Gárda, gyakorlatilag a Jobbiknak kampányolva tagtoborzó gyűlést rendezett a településen. Már itt ordibálásba torkollt a dolog a gárdisták és helyi cigányok között, de a rendőrség közbelépett, tettlegesség nem történt. A gárdisták másnap ismét megjelentek, lényegében erődemostrációt tartottak, az egyik cigányok lakta körzeten át vezető mellékúton azonban egy csapat feldühödött cigány férfi botokkal, baltákkal nekiesett az egyik gárdistákat szállító autónak, és azt szétverték, miközben ezt kiabálták: “Meghaltok, büdös magyarok!” “Megölünk titeket!” “Megdöglötök!”.

Az elkövetőket szinte azonnal elfogták, azóta is (tizennégy hónapja) előzetesben ülnek, most kezdődött meg a tárgyalásuk. A kilenc vádlott többsége a cigányságról alkotott legrosszabb sztereotípiák megtestesítője: három-négy elemis, többszörösen büntetett előítéletű, kihízott, izomagyú agresszív bunkók, akiknek lételme a balhé, a verekedés, a mások megfélemlítése.

És mégsem stimmel a dolog. A Magyar Gárda és a nyíltan vele összefonódó Jobbik vezetői büntetlenül provokálhatnak, büntetlenül mérgezhetik a magyar cigányság és a többségiek közötti viszonyt, büntetlenül politikai és ebből fakadóan anyagi hasznot húzhatnak a cigányság ellen uszító demagógiából. Akiknek meg erre elborult az agyuk, és szétvertek egy autót, azok több mint egy éve előzetesben ülnek. És nagyon úgy fest, hogy még jó néhány hónap vagy akár év jön rá erre az előzetesre.

Nagyon úgy fest, hogy itt most az igazságszolgáltatás – akarva-akaratlan – egy bizonyos társadalmi elvárásnak készül megfelelni. Ráadásul úgy, hogy ezzel saját elfogulatlanságát, egyenlő mércével mérését szándékozik bizonyítani. A szigorú eljárás (éven túli előzetes), a várható szigorú ítélet (tavaly októberben hasonló ügyben 41 évet osztottak ki tizenegy cigány támadó között) látszólag azt bizonyítja, hogy a magyar igazságszolgáltatás a rasszizmus minden megnyilvánulását keményen megtorolja, jöjjön az bárhonnan. A társadalom pedig azt akarja kihallani az ítéletből, hogy a cigányok is rasszisták (sőt valójában ők azok igazán), a többségiek cigányellenessége csupán természetes reakciója ennek az agresszív rasszizmusnak.

Egyik sem igaz. Először is: a sajóbábonyi támadók nem rasszisták, hanem balhékereső, többé-kevésbé bűnözésből élő agresszív férfiak, akik kapva kaptak az alkalmon, hogy kitombolják magukat. Amit elkövettek, nem etnikai közösség elleni támadás, hanem garázdaság, még akkor is, ha a Magyar Gárda etnikai provokációját elfogadva etnikai köntöst húztak is erre a garázdaságra.

Másodszor: tudom, sokaknak ez nem fog tetszeni, mégis fontos eleme a társadalmi igazságosságnak, hogy a kisebbség rasszizmusát más mércével kell mérni, mint a többségét. Mert más a hatásuk, mások a következményeik.

És végül harmadszor: nem igazságos, ha a primitív bunkók éveket ülnek egy elborult agyú délutánon összetört autóért, uszítóik pedig megússzák. Ha a magyar igazságszolgáltatás a sajóbábonyi cigányokkal akarja demonstrálni, hogy nem mér kettős mércével, akkor elég súlyos hibát követ el. Régi igazság, hogy ha két ember mondja ugyanazt, az nem ugyanaz. A sajóbábonyi törő-zúzó cigányok nem rasszisták, hanem garázdák, akik azt hitték, hogy ha magyaroznak, akkor az erkölcsi igazság védernyője alatt balhézhatnak.

A mostani kép új szerzeményem. Eredetileg igen nagy méretű, 52x32 cm, ezért ráklikkelve nagyobb méretben is megnyitható. A német Illustrierte Zeitung 1892. évfolyamában jelent meg, a 96-97. oldalpáron, a címe Die Taufe eines Zigeunerkindes im Hildesheimer Wald, Nach dem Leben gezeichnet von T. Grote; magyarul: Egy cigánygyerek keresztelése a hildesheimi erdőben, élet után rajzolta Grote . Két kultúra találkozása látható rajta. Hogy a cigányok mit tudtak a németekről, nem tudjuk, de hogy herr Grote nem sokat tudott a környékbeli cigányokról, az elég jól látszik.

A kép, melynek előterébe a rajzoló önmagát is elhelyezte, csupa képi közhelyekből, idegen kifejezéssel vizuális toposzokból építkezik. Ezek a toposzok ráadásul felettébb zavaros eredetűek. A jobb alsó sarokban ülő férfi viselete, különösen a sapkája német földön 17. századi gyökerű magyar viseleti közhely, az egykori veduták, várábrázolások előterében forgolódó staffázsfigurákról ismerős, csakhogy akkor végvári katonák hordták.

A mellette ülő alak különböző elemekből összehordott 19. század végi magyar paraszti díszviseletet hord. A háttérben a két muzsikus osztrák ruhát visel, az asszonyokon a magyar, spanyol és román cigányok viseleti elemei keverednek. Bal szélen a tolvaj kisfiú szintén a 17. század óta ismert vizuális toposz, a hátán a gitár spanyol jellegzetesség, a rajzoló mögött a férfi bőszájú magyar parasztinget hord, a szekéren ülő lány spanyolos ruhát, keze ügyében a csörgődob szintén spanyol képi elem. Alatta pipázó nő, ez a cigányokhoz kötődő közép-európai vizuális toposz. Lehetne még tovább is elemezni a részleteket (a majom, a szekér, a sátrak, és így tovább), de így is egyértelmű, hogy ha Grote úr látott is valamit, nem azt rajzolta le, hanem saját vizuális toposz-készletéből konstruált valami naivan bájos és teljesen hamis kompozíciót. Summa-summárum: a két kultúra a legkevésbé sem találkozott. Ma már tudjuk: nem is olyan egyszerű dolog az.

Az alábbiakban egy igen hosszú bejegyzés következik. December 15-én summa cum laude minősítéssel védtem PhD disszertációmat a pécsi egyetemen. Minden további magyarázat nélkül itt következik a teljes anyag. Véleményeket, bírálatokat, kiegészítéseket köszönettel fogadok.

28MB

A képen – nézzék meg jól – bábuk láthatók, életnagyságú életkép a millenniumi kiállítás azon részérő, ahol a magyar állam népeit mutatták be. Jól látható, hogy 1896-ban a cigányság még elsősorban mint fémműves nép volt ismert.

Ahogy az egyik kommentelő bölcsen felhívta a figyelmet, számításba kell vennünk a kor egzotika iránti vonzódását, és bele kell kalkulálnunk a közfelfogásba, hogy a cigányokra mint érdekes kuriózumra (is) tekintettek. Az életkép ezt az igényt is kiszolgálja, ugyanakkor hiteles hírt ad arról, milyennek tartották a cigányokat akkoriban.

Természetesen Bessenyei Györgynek „Bétsben”, 1790-ben megjelent füzetére utal a cím, arra a programadó írásra, amelyben a szerző a magyar tudós társaság megalakítását szorgalmazza. Végső soron sikerrel: 1827-ben megalakult a Magyar Tudós Társaság, későbbi nevén az Akadémia.

A magyar reformkor nagy pillanata volt ez. Összegyűjteni a kor legjobb elméit, kapcsolatot teremteni közöttük, együtt, összefogva folytatni azt a munkát, amelyet addig szanaszét lakó és működő egyesek végeztek, csekély hatékonysággal. A legjobbak egybegyűjtése: ez volt a lényeg. Ma is az. Egyetlen közösség, egyetlen nép sem lehet sikeres, ha legjobbjait nem képes egybegyűjteni.

A magyarországi cigány közélet egyik súlyos tehertétele, hogy erre az összefogásra képtelen. Szervezetben nincs hiány, annyi az egyesület, társaság és szövetség, mint égen a csillag. Nekem közel háromszázas listám van bejegyzett cigány szervezetekből, és messze nem teljes. Márpedig ezen a területen a sok a kevés, minél több, annál kevesebb.

A magyarországi cigány értelmiség döntő többsége képtelen az összefogáshoz szükséges alázatra, vagy legalább szerénységre. Mindenki elnök akar lenni, ezért aztán minden posszibilis ember saját szervezetet gründol magának, amelyben elnök lehet. Ezeknek a szervezeteknek két fontos funkciójuk van: elnököt (társelnököt, alelnököt, elnökségi tagokat) állítanak, és pályázati pénzeket szereznek. Nagyjából ennyi – valóban tisztelet a kínosan kevés kivételnek.
És ezzel még nincs vége. A cigány közélet valójában nem szakterület, nem politikai nézetek, sem pedig programok alapján szerveződik, hanem rokonság szerint. Ha valakinek elnökké sikerül lennie, evidenciának tekinti, hogy legelőször is a saját gyerekeit, azután a rokonai táguló körét bevegye a „jóba”. Rongy ember, aki a rokonait kihagyja a tutiból, és mindenféle idegenekkel áll össze. Rendes családfő gondoskodik a családjáról, lehetőleg még az elnökséget is a gyerekeire örökíti.

Márpedig ez egy modern társadalomban nem megy. Pénzeket lehet szerezni, névjegyeket lehet nyomatni, rendezvényeket lehet szervezni, olykor az újságba és a tévébe be lehet kerülni, de áttörést, igazi integrációt háromszáz családi alapon összehozott szervezettel nem lehet csinálni.

Egy Cigány Akadémiára van szükség, nem pedig háromszázra. És abban az egyben tényleg a legjobbaknak kell taggá lenniük, nem pedig a rokonoknak és barátoknak. Ez a magyarországi cigány értelmiség nagy próbatétele. Ha képesek a valódi összefogásra, a türelmes és alázatos munkára, a kölcsönös viszonosságok rendszerétől való elszakadásra, akkor belátható időn belül lesz magyar cigány reformkor. Ha nem, akkor marad a jelenlegi maszatolás. Csak ne tessék miatta reklamálni.

Mostani képünk az első nemzetközi hírű magyar cigányt, Bihari Jánost ábrázolja, ki a kép tanúsága szerint „Magyar Czigányok közt Orpheus” vala. Életéről a legfontosabb megtalálható minden lexikonban (természetesen a wikipédián is). Most inkább öltözetéről essék szó, erről a fantázia-nemesi mentéről (felsőkabát) és dolmányról (alsókabát).

Talán már volt szó erről a jelenségről, hogy abban a korban, amikor a társadalmi rétegek csak a maguk státuszának megfelelő, szigorúan megszabott viseletet hordhatták, a magyar cigány zenészeknek megengedtetett a nemesi viselet. Ebben alighanem valamiféle aszimmetrikus fraternizálás játszotta a döntő szerepet.

Utóvégre a tekintetes úr a cigánnyal együtt mulatott, és ha jól berúgott – ami esélyes volt már akkor is –, mégsem komázhatott valami gatyás paraszttal. Ami azt illeti, Bihari nem tekintetes, hanem inkább méltóságos uraknak játszott, olykor egy-egy kegyelmesnek is, ahol a részeg bratyizás már nemigen fordult elő. Biharinak már a maga jussa volt a nemesi viselet.