Erdélyből származó ismerősömnek meséltem a cigány történelemről, benne a román fejedelemségekben érvényben volt cigány-rabszolgaságról. Meglepődött: habár annak idején érettségizett román történelemből, erről még soha nem hallott. A román tankönyvekben ez 1990 előtt nem volt benne. (Most vajon benne van-e). Amúgy másutt sem sokat emlegetik, a legtöbb embert a világ bármely táján meglepi, ha értesül róla.

Hát nézzük a rövid tényeket. A cigányok a 14. század közepén jelentek meg a román fejedelemségekben, Moldvában és Havasalföldön. A rabszolgaságról már ebből a századból vannak adatok, de az első törvény a Moldvában 1634 és 1654 között uralkodó Vasile Lupu idejében született, mindjárt negyven cikkellyel. A cigányokat ez a törvény mezei, házi, nemesi, udvari, kolostori és egyházi rabszolgákra osztotta. Egy 1757-es törvény megtiltotta, hogy a gyerekkorú rabszolgákat anyjuktól elválasztva adják el.

A 19. század eleje csak annyiban hozott változást, hogy a Lupu-féle törvényeket újabbakkal pontosították. Havasalföld büntető törvénye például 1818-ban a következő cikkelyekkel egészült ki:

„2. cikkely: A cigányok született rabszolgák (rabszolgának születnek). 3. cikkely: Minden rabszolgaanyától született gyermek rabszolga. 5. cikkely: Minden tulajdonosnak joga van a rabszolgáit adni és venni. 6. cikkely: Mindazok a cigányok, akiknek nincs tulajdonosuk, a fejedelem tulajdonai.”

Moldávia törvényei 1833-ban a következőkkel egészültek ki:

„II. rész, 154: szabad ember és rabszolga nem köthet egymással törvényes házasságot. II. rész 162: A rabszolgák nem köthetnek házasságot tulajdonosuk engedélye nélkül. II. rész, 174: A rabszolga árát a bíróság rögzíti, kora, állapota és mestersége alapján.”

A liberális román értelmiség, élén Kogalniceanuval ekkor már egyre hevesebben lépett fel a barbár gyakorlat ellen, aminek következtében számos tulajdonos felszabadította cigány rabszolgát. A moldvai egyház 1844-ben, a havasalföldi 1847-ben tette meg ugyanezt. Az intézmény azonban megmaradt, noha 1848-ban rövid időre hatályon kívül helyezték.

A végső eltörlés későbbre maradt. Az 1850-es évek rendkívül bonyolult nagyhatalmi összeütközéseinek lezárása során, az 1856-os párizsi békében a nyugati nagyhatalmak Oroszország egyetértésével az Oszmán birodalomtól függetlennek ismerték el a román fejedelemségeket. Ennek azonban kimondatlan feltétele volt a fejedelemségek modernizálása. A két fejedelemség döntően a nyugati hatalmak rokonszenvének elnyerése céljából, egyúttal engedve saját liberális értelmiségének, a nagyhatalmi lépést előkészítve megszüntette a rabszolgaságot: Moldávia 1855 december 23-án, Havasalföld 1856 február 8-án. A két fejedelemség 1859-ben egyidejűleg ugyanazt a személyt, Ioan Cuzát választotta fejedelméül, és ezzel egyesültek, három évre rá felvéve a Románia nevet.

A Cuza vezette állam azonban – úgy látszik – megbánta az engedékenységet, és 1861-ben a cigány rabszolgaságot egy új törvénnyel gyakorlatilag visszaállították. A liberális román értelmiség és polgárság azonban kemény küzdelmek árán elérte ennek a jogszabálynak a megsemmisítését, és 1864-ben a romániai cigány rabszolgaságot végleg eltörölték.

A romániai cigányok felszabadulása tehát az 1840-es években kezdődött, 1856-ban felgyorsult és 1864-ben befejeződött. Ennek az ütemnek megfelelően előbb csak viszonylag csekély számú népesség, majd egész népvándorlásnyi cigányság hagyta el Romániát. Nagy részük Erdély felé vette az útját, hiszen itt román nyelvtudása használható volt. A többség aztán, második nyelvét magyarra cserélve tovább vándorolt. (A Lengyelországban az 1860-as évektől megjelenő kelderásokról és lovárikról (lásd Ficzowski) ott általában úgy tudták, hogy Magyarországról jöttek.) A romániai cigányok aztán szétszóródtak szerte Európában, a ma oláhcigánynak nevezett csoportok szinte teljes egészében az ő leszármazottaik. Bő száz év alatt Európa többe-kevésbé befogadta őket. Az utóbbi években azonban új utódaik támadtak, ahogy a politikai falak is leomlottak Románia és Európa között.

A kép Theodore Valério alkotása, 1854 körül készült, romániai cigány rabszolgát ábrázol. Valério hét magyarországi cigányképet is készített, amelyek a történeti ikonológia számára nagyon értékesek, hiszen nélkülözik a magyarországi képi sztereotípiákat, ezért kitűnően alkalmazhatók a képi forráskritikához.

Most csak egy kép, semmi politika. De a kép azért ütős. A felvételt az Associated Press adta ki 1938 augusztus 10-én, rajta láthatók a korabeli képszerkesztő jelzései. A varsói felvételen Janusz Kwiek cigánykirály látható (jobbról a második, kackiás bajusszal), mellette a szenátorai, amint – a képhez tartozó szöveg szerint – éppen Kwiek királyságának első évfordulóját ünneplik. Hát persze hogy humoros a szituáció, és a kép hátulján lévő felirat rá is játszik erre: „No sir, no fortune-telling here with these leading statesmen of the world-wandering Ggypsies in white ties and toppers” – vagyis Nem uram, itt nincs tenyérjóslás a világvándor cigányoknak ezekkel a frakkos, cilinderes államférfiaival.

A valóság azért ennél komolyabb. A lengyel cigánykirály intézménye a 17. század közepén alakult ki, mint az államhatalom által kinevezéssel adományozott cím. Az első cigánykirály, Matiasz Korolewicz cigány volt (a dokumentumok egy bizonyos Janczy – ejtsd Jancsi – nevű elődjéről is megemlékeznek), az utána következők viszont lengyel nemesek, éppúgy, mint az erdélyi országos cigányvajdák. A feladatuk a rendtartás volt, így hát sokkal több joggal nevezhettük volna őket a cigányok rendőrfőnökének. A poszt a 19. században végére elhalt, kiürült.

A lepergett évszázadok cigánykirályainak történetével most nem traktálnám az olvasót, akit érdekel, részletes leírást talál Jerzy Ficowskinak a The Gypsies in Poland című, egyébként is kitűnő könyvében. Ugorjunk a huszadik század első harmadára, amikorra a lengyel cigányság körében az 1860-as évektől román területekről (többnyire Magyarországon át) bevándorló kelderás törzs lett a domináns, közülük pedig a Kwiek család vált a legtekintélyesebbé. Ők az 1920-as évektől szorgalmazni kezdték a cigánykirályság intézményének újraélesztését. A lengyel állam többé-kevésbé elismerte a család vezető szerepét, hallgatólagosan elfogadta a cím felélesztését, cserében a cigányság körében a rendtartást várta el. 1930-ban az állami rendőrség asszisztenciája mellett egy csoport királlyá választotta Michal Kwieket, egy másik pedig – szintén állami jelenléttel hitelesítve – Bazyli Kwieket. Utóbbi hamar letűnt a történelem színpadáról, Michael király viszont annál aktívabb volt, egyebek mellett egy cigány állam tervével járta a nagyvilágot. (mielőtt kacagnánk: ebben az időben a zsidó államnak sem látszott több realitása). Feltűnt még egy bizonyos Matejasz Kwiek „báró” Bazyli király kíséretéből, aztán ő is visszasüllyedt az ismeretlenségbe.

A családon belüli harcokból végül Janusz Kwiek emelkedett ki, akit nagy pompa mellett 1937. július 4-én koronáztak cigány királlyá. A család belső küzdelmei tovább folytak, de igazából az egész nem volt egyéb kínosan mulatságos cirkusznál, amit a média nagyon szeretett, de eszében sem volt komolyan venni. A háború kitörésekor Janusz Kwiek eltűnt a nyilvánosság elöl, többet nem is lehetett hallani róla. 1946-ban Michal Kwiek deklarálta magát királlyá, a kommunisták uralomra jutása után a Cigány Világtanács nevű, soha nem létezett szervezet elnökének minősítette át magát. E rangját 1964-ben bekövetkezett haláláig, 87 éves koráig viselte. Három hónappal a halála után dokumentumok kerültek elő arról, hogy a háború alatt kollaborált a nácikkal, sőt valószínűleg ügynök volt. Ez a hír megadta a végső döfést a cigány királyság intézményének. De azért nem lennék meglepve, ha valaki ma is viselné a koronát.

Az előző posztban az árnyalt, bonyolult igazságokról volt szó. Hát nézzünk egyet. A cigánysággal kapcsolatban a bűnözés után a legtöbb embert foglalkoztató ügy a sok gyerek. Beszéljünk világosan: a magyarok kilencvenkilenc százaléka komolyan tart attól, hogy a cigányok túlszaporodják a magyarokat. Ezt így kimondani egyáltalán nem píszí, de ettől még tény. Ráadásul a probléma valós. Ha a rosszul szocializált, iskolázatlan emberek aránya radikálisan megnő, abból gazdasági és társadalmi katasztrófa lehet. Márpedig a cigány gyerekek között kiugróan magas a rosszul szocializáltak száma. A probléma az összes eddigi erőfeszítések ellenére nem hogy csökkenne, hanem bővítve újratermelődik.
   
De vajon miért születik olyan sok cigánygyerek? Tíz emberből kilenc rögtön vágja a választ: a családi pótlékért. Csakhogy ez téves válasz. Tíz emberből a maradék egy azt fejtegeti, hogy ebben nincs semmi etnikailag specifikus, azonos társadalmi helyzetben minden etnikum azonosan viselkedik. Ez is téves válasz. És tévesek a kétféle válaszból adódó politikai cselekvések is, ezért aztán nem is csökken a probléma.

Minden társadalom bonyolult struktúrákból épül fel. Ezeknek a struktúráknak a megjelenési formája a kultúra, vagy bonyolultabb megfogalmazásban a szociokulturális konstrukció: mindazoknak a tudásoknak, hiteknek, szabályoknak, törekvéseknek és magatartásmintáknak az összessége, amelyek megmondják, mikor mit kell tennünk. Az ember a hardver, a kultúra a szoftver. A különböző népek kisebb vagy nagyobb mértékben különböző programok alatt futnak. Nem is hinnénk, hogy ezek a programok milyen mélyen belénk vannak égetve, mennyire meghatározzák a tetteinket és gondolatainkat.

A program egyik fontos része a családot szabályozza, ide értve a házasodást és a gyerekek számát. Hosszú távon a társadalmak úgy szabályozzák a gyerekek számát, hogy éppen elegendő legyen a reprodukcióhoz. Amikor a késő középkorban véget értek a nagy járványok, és a mezőgazdaság fejlődésével megszűntek a nagy éhínségek, a nyugat-európai társadalom a házasságkötés időpontjának egyre későbbre halasztásával reagált, így csökkentve a lehetséges gyerekek számát.

A hagyományos cigány társadalom „programja” a nagyon magas csecsemőhalandóság és alacsony várható élettartam körülményei között íródott. A követendő minta ezért a korai házasság és sok gyerek lett. A cigányoknak akkor is sok gyerekük volt, amikor nem volt családi pótlék.

A cigány szociokulturális konstrukciónak ez a programeleme (és sok másik) mára, a csecsemőhalandóság visszaszorításával érvénytelenné, irrelevánssá vált – de ettől még teljes erővel kifejti a hatását. A kamasz cigánylány számára a követendő minta a korai férjhez menés és a sok gyerek. Ha húsz éves koráig nem megy férjhez, az a maga és környezete számára a teljes értékűség hiányát jelzi. Ráadásul még ma is gyakori a leányszöktetés, amelynek egyetlen békés kimenetele, ha a pár gyerekkel tér vissza (ennek szociokulturális háttere lényegében ugyanaz).

Ha tehát a cigányoktól megvonjuk a családi pótlékot, csak a nyomort növeljük, belátható időn belül a gyerekek száma nem csökken. Ha viszont adjuk, akkor egy rossz, mára érvénytelenné vált magatartásmintát erősítünk, a társadalom hamis visszajelzést ad.

Mi a megoldás? Először is a segélyezési rendszerhez csak nagyon óvatosan szabad nyúlni, finomhangolással kell óvatos nyomást gyakorolni abba az irányba, hogy a cigány családok ne szüljenek több gyereket, mint amennyit fel tudnak nevelni. Ezzel párhuzamosan meg kell kezdeni a cigány kultúra „átprogramozását”, a cigány kislányok (és kisfiúk) számára vonzóvá kell tenni azokat a női szerepeket, amelyekkel a többségi társadalom él.

És ez teljesen specifikus dolog, nem szegénypolitika, hanem igenis cigánypolitika. Ki kell dolgozni azokat a pedagógiai módszereket, amelyekkel a cigányságot ezen a területen is át lehet segíteni a modernitásba. Tudomásul kell venni, ki kell mondani, hogy a cigányságnak a múltból magával hozott családmodellje érvénytelenné vált, kontraproduktív, és segítséget kell adni ahhoz, hogy a leszakadó cigányok átvegyék a többségi társadalom szerepeit és mintáit. Erre különösen a nők volnának fogékonyak, hiszen a számukra a nyomor mindig kétszer akkora teher, mint a férfiaknak.

Erős kontrasztként egy kép a két háború közötti évekből. A felvételt az Universal Press budapesti irodája adta ki, de többet sajnos nem tudni a készítés körülményeiről. A képen látható asszony képi közhelyek megjelenítője: kócos, kibontott haj, pipa a szájban, nyilvános gyerekszoptatás, amelyben az erotikus momentum is benne rejlik. Egyértelmű, hogy a fotográfus rendezte el így, hogy a feltehetően nyugati megrendelők sztereotípiáinak megfeleljen.

Készül az európai roma stratégia. Ez jó. A fundamentuma az lesz, hogy a problémák nem etnikailag, hanem társadalmilag meghatározottak. Ez már nem annyira jó. Úgy tűnik, hogy ismét sikerül politikailag korrekt módon mellé lőni a céltáblának.

A történelem tele van kényszerű cselekvésekkel. A résztvevők egyszerűen nem tehetnek mást, mint amit tesznek, kényszerűen és szükségszerűen rohannak saját vesztükbe – ahogy azt már a régi görögök is megírták a sorstragédiákban. Úgy látszik, most ilyen történelmi kényszer, hogy a cigányság problémáit ne nevezzük etnikailag meghatározott problémának. Tisztességes ember nem helyezkedhet etnikai alapokra, mert ott tisztességtelen emberekkel kerül össze. Ráadásul a társadalmi alapra helyezkedve a cigányok pozitív megkülönböztetésével szemben is érvelni lehet. Miért csak a cigányokat támogassuk? A nemcigány szegények nem ugyanolyan rászorultak? Dehogynem. Hát ne legyen cigánypolitika, hanem legyen szegénypolitika.

Ez így igaz – csakhogy az igazságnak csupán az egyik fele. A másik fele az, hogy a cigány társadalomban igenis benne rejlenek olyan jellegzetességek, „programok”, amelyekből együttélési problémák fakadnak. A hivatalosságok félnek kimondani, hogy a cigánysággal mint nemzetiséggel – nyelvi-kulturális közösséggel – is bajok vannak, mert attól tartanak, hogy rasszizmussal vádolják őket. A cigány értelmiség pedig köti az ebet a karóhoz: nem bennünk, nem a mi népünkben van a hiba, hanem a környezetünkben. És az európai értelmiségi közvélemény előtt aligha áll meg, aki azt meri mondani nekik: nincs igazatok. A rasszizmust elítélni derék dolog, a gyenge, elesett cigányokat védeni szintén az, bennük hibát lelni viszont csupán egy lépés a nácizmustól. Jobb helyre az olyat be sem engedik.

A történelmi kényszer így hát arra szorít, hogy politikailag korrekt, támadhatatlan és feddhetetlen módon tovább csépeljük az üres szalmát, és továbbra se vegyünk tudomást a cigányság szociokulturális struktúráinak cigányságukból fakadó súlyos működési zavarairól. Ennek folyományaként pedig tovább tűrjük, hogy az igazság bátor kimondása címén vérbeli rasszisták harsogjanak ökörségeket a cigányok genetikai degenerációiról, koncentrációs lágerekről és a cigány nők sterilizálásáról.

Az árnyalt, bonyolult igazságokra pedig nemigen vevő senki. Talán mert árnyaltak és bonyolultak, és komoly szellemi erőfeszítést igényel a befogadásuk, még komolyabbat a képviseletük a „politikailag korrektekkel” és a pedigrés rasszistákkal szemben. Talán nincs is értelme az egésznek. Az élet majd megoldja, végül is előbb-utóbb mindent megold. Vagy így, vagy úgy. Csupán a gyerekei jövendő Magyarországáért aggódik egy kicsit az ember – de hát annyi aggódnivaló van, miért éppen ezzel kelljen küszködni?

A képen cigány szekér látható, a képeslapot a Rotophot Társaság adta ki Budapesten, postán 1909-ben futott. A fénykép finom részletei a sokszorosítási technika akkori korlátai következtében sajnos elvesztek, de az összbenyomás így is hiteles.

Nyugat-európai értelmiségi szervezetek időről időre megállapítják, hogy Magyarországon hátrányos megkülönböztetés sújtja a cigányokat. A hevesebb vérmérsékletűek nyílt rasszizmust is látnak, a megértőbbek „csak” az előítéleteket érik tetten. És nem értik, mi bajunk van nekünk azzal a néppel, amelyet ők maguk is ismernek, és amellyel ők jól kijönnek évszázadok óta. A cigányok körüli zavarokban társadalmi elmaradottságunkat látják, és megpróbálnak rászorítani minket arra, hogy hagyjunk fel végre középkori szokásainkkal.

Ők ezt komolyan így gondolják. És nem értik, hogy miért nincs igazuk. Volt már róla szó, és lesz is még, mert nagyon fontos: a cigányok története, és ebből fakadóan a jelene annyiféle, ahány országban zajlott és zajlik. Ezt a téma iránt érdeklődők kilencvenkilenc százaléka nem tudja sem nálunk, sem másutt. Mindenki a maga cigány-meséjét meséli, azt kéri számon a másikon. Hát most próbáljunk meg legalább mi kilépni ebből a rossz körből, és nézzünk körül a nagyvilágban.

Egy angol, bizonyos David Mayall PhD disszertációt írt ezzel a címmel: Gypsy-travellers in nintheenth-century society – azaz Vándorló cigányok a 19. századi társadalomban. Az értekezést a Cambridge University Press 1988-ban ugyanezen címen kiadta, puhafedelű utánnyomása ma is kapható a nemzetközi könyvpiacon, Budapesten is itt-ott.

A tanulmánynak már a címe is sokat mondó, legalábbis az, ami hiányzik belőle: hogy ugyanis ez a kötet kizárólag a brit szigetek cigányairól szól. Ez egy cigány történet a sok közül, de árulkodó, hogy a szerzőnek eszébe sem jutott, hogy ezt hangsúlyozza.

Nem különben árulkodó az a hosszú fejezet, amely az utazó (traveller) csoporton belül megpróbálja azonosítani a cigányokat. A fejezet oda konkludál, hogy ez nem lehetséges, a viktoriánus kor Angliájában emberek tízezrei éltek útonjáró életet – művészek, idénymunkások, házaló kereskedő, csavargók, törvényenkívüliek, vándoriparosok, cirkuszosok és még ki tudja mifélék –, köztük a cigányok szinte szétválaszthatatlanul elvegyültek. A nem vándorló cigányokat pedig a kor nem is tudta értelmezni. Azokat nem is tekintették cigányoknak, a kor szemében ilyenek nem is voltak, források sem szólnak róluk.

A szerző azért mégis megpróbálta kikövetkeztetni, hogy hány cigány élt az Egyesült Királyságban az előző századfordulón. A becslés tizenöt és húszezer között ingadozik. Egy negyven milliós országban. A cigányok aránya tehát a fél ezreléket alig érte el. A brit lakosság jelentős hányada úgy élte le az életét, hogy cigányt még messziről sem látott.

Az angliai cigányok megélhetését nagyjából ugyanaz biztosította, mint a többi útonjáróét: mindenféle apróbb gyártmányok, ruhacsipesz, vesszőkosár, méhkaptár, sütőnyárs, hangafűből szőtt szőnyeg készítése, ezen kívül edényfoltozás, rongygyűjtés, kéményseprés és idénymunka a földeken. A férfiak otthon vagy a megrendelő házánál dolgoztak, az asszonyok házalva kereskedtek és tenyérből jósoltak. A 19. század elején mindez még érdemi hozzájárulás volt a falvak ellátásához, az iparosodás fejlődésével viszont visszaszorult, amit a cigányok úgy hidaltak át, hogy áruikat attól kezdve nagykereskedőknél szerezték be.

Telente a cigányok nem vándoroltak, hanem néhány száz fős csoportokba gyűltek, ki-ki mindig ugyanoda tért vissza, és ilyenkor inkább rozoga házakban laktak, közeli kapcsolatba kerültek a közeli falu lakóival, és „marriages with the villagers were not uncommon”, a házasság a falubeliekkel nem volt szokatlan. Tavasszal aztán a családok dúsan faragott kocsijaikkal szétrajzottak, „Some travellers had always travelled long distances and for long periods, while others followed more restricted intinerant life-style”, azaz néhány utazó mindig hosszú utakat tett meg és sokáig volt távol, mások sokkal kisebb utazásokat tettek.

Van ebben a leírásban hasonlóság a mi viszonyainkhoz, de különbség is bőven. Először is a létszám és arány: 1900-ban Magyarország népessége kerekítve 17 millió volt, ebből cigány 300 ezer, a lakosságnak 1,8 százaléka. Ez a megfelelő brit aránynak több mint harmincszorosa. A magyarországi cigányoknak több mint 90 százaléka egy helyben élt, nem vándorolt. A cigányság megélhetését elsősorban a fémmunka biztosította (bár addigra éppen összeomlóban volt ez az ipar), nagy szerepet játszott a zenélés, aztán a famunka, ez után következtek más kézműves munkák, de a kereskedés alig játszott szerepet. Angliában a cigányok legföljebb festői, romantikus egzotikumnak számítottak, nálunk a mindennapi élet részesei voltak, mindenkinek volt dolga cigányokkal.

És a jövő is másképp alakult. A pár tízezer angliai cigány gyakorlatilag teljesen integrálódott a 20. század folyamán, és a kutatók alig győzték elcsípni az utolsó útonjáró mesemondókat, mielőtt mind kiveszett volna. Az angol kultúrában erős kép él arról, hogy a cigány kultúra valami szép és romantikus dolog, amelyet a kihalás fenyeget, és amelyet meg kell menteni, amíg még lehet.

Ha egy kis pikírtséget megengedhetek magamnak, nálunk ilyesmiért nem szokás aggódni. Egyébként ok itt is volna rá, csak nem úgy, ahogy a csatornán túl gondolják.

Oktavius Oakley festménye 1850 körül készült, hűen tükrözi a 19. századi brit szemléletet. (A forrás kivételesen a wikipédia, idevágó képem éppen nincsen.)

Cigány-magyar szótár most már sok van. A korai rövid szójegyzékek után az első önálló kötet Győrffynek a nemrég ismertetett kötete volt, utána jött Sztojka Ferenc szótára, József főherceg nyelvtana is bőséges anyaggal szolgál, aztán születtek kisebb munkák, kiadott egy füzetet a TIT még az előző rendszerben, kapható Rostás Farkas szótára, Papp Jánosé. Ezeknek a szótáraknak azonban – az egy Győrffy-kötetet kivéve, az viszont nem is igazi szótár – van egy közös tulajdonságuk: nem csak megmutatni akarják a nyelvet, hanem csinálni is. Sztójkától kezdve máig minden szótáríró maga is alkotott szavakat, hogy a cigány nyelvet teljessé tegye. És ha a saját nyelvjárásában nem talált megfelelő szót, átvette a másik nyelvjárásból. Ez rendben is van, majd minden nemzeti nyelv átment egy nyelvújítási korszakon, amikor hol ügyetlenül, hol frappánsan hozzáigazították a modern idők igényeihez.
   
Ennek a nemes törekvésnek azonban áldozatául esett a nyelvben rejlő történeti információk kiaknázásának lehetősége. Pedig a nyelv páratlanul értékes forrás, elég ha a magyar előtörténetre gondolunk. És nem csak a származásról beszél a nyelv, hanem sok egyébről is. Az a tény, hogy a cigány (romani) nyelv a vasat a szanszkrit eredetű szásztrá szóval nevezi, világosan utal arra, hogy a fémművesség indiából magával hozott tevékenysége a cigányoknak. Mi mindent ki lehetne még bontani az ezer nyelvjárási ágra bomló romani nyelv tudományos igényű felgyűjtéséből! Hiszen az anyanyelvi beszélők még itt élnek közöttünk, még egy darabig nagyjából tisztán őrzik a saját nyelvjárásukat. Ez a munka azonban ma még meg sem kezdődött, valójában a gondolat sem nagyon született meg, hogy szükség volna rá. Az új cigány értelmiség el van foglalva azzal, hogy korszerű romani nyelvet csináljon (akár a modern románból és hindiből is átvéve szavakat), a gádzsó nyelvészeket pedig úgy látszik nem érdekli a dolog.
   
Mentségünkre szolgáljon, hogy más országokban sincs másként, vagy még így sem. Ha mi ezt komolyan elkezdenénk, egyhamar a világ tudományos élvonalába kerülhetnénk, ráadásul olyan témával, amelyet – minthogy Nyugat-Európának immár körmére égett a dolog – mindenütt nagyra értékelnének. A nyelvjárások gyűjtése megtanulható tudomány, ismertek a módszerei, hiszen a magyar nyelvjárásokat igen nagy mélységig sikerült már feltárni, az összefüggéseket kielemezni.

Ezt a tudást most a romani nyelvre is alkalmazni kellene, kezdve a nyelvemlékek gondos megtisztításán, mivel a korai szótárírók, nem lévén iskolázott nyelvkutatók, sok mindent félreértettek. A magam részéről szerény eszközeimmel nekiállok a dolognak – egy somogyi közösség szavait készülök gyűjteni egy magam fabrikálta kárpáti-oláhcigány összehasonlító szójegyzék segítségével –, de mivel nem vagyok nyelvész, és a romaniban is csak botladozom, ez édeskevés, nekem is csak a történeti kutatásokhoz szolgál majd (remélem) adalékokkal. Ha akadna egy-két, a romanit anyanyelveként beszélő kutató, aki erre adná a fejét, nagy szolgálatot tenne a tudománynak. Márpedig tudományos megalapozás nélkül a problémák politikai kezelése sem ér semmit.
     
Mostani képünk Lengyelországban készült 1865 körül, és Jerzy Ficowskinak a The Gypsies in Poland című, 1989-ben megjelent kötetében látható. Kelderás férfiakat ábrázol, a csoportjukra jellemző viseletben. Különösen az öklömnyi ezüst pitykegombok érdekesek, amelyek már teljesen elveszítették eredeti szerepüket – ekkora gombokkal már nem lehet gombolni –, és csupán presztízs-ékszerekként funkcionálnak. A kelderás törzs román területen alakult ki, a cigányrabszolgaság eltörlése után onnan vándoroltak ki nyugat és észak felé (egy részük otthon maradt, ott élnek ma is). Magyarországon a kelderások gyakorlatilag csak átutaztak, jelentős népesség nem maradt meg. A tovább vándorlók eljutottak Franciaországig és a brit szigetekig.

Van egy rövid, gonosz vicc. Így szól: melyik az a mondat, amelyet a legkevésbé szívesen hallanál egy cigány szájából? Jó reggelt, szomszéd!

Gonosz, mert kegyetlenül az elevenünkbe vág. Magyarország lakosságának kilencven százaléka, ha csak egy módja van rá, elkerülné, hogy cigány szomszédja legyen. A maradék tíz százaléknak meg feltehetően nem volt még cigány szomszédja.

Nekem volt, Budapesten, a Dob utcában. Ahogy ilyenkor mondják, „rendes”, dolgos család, a férj állásban, az asszony a két kisgyerekkel otthon. Rendesen éltek, nem bántották sem egymást, sem másokat, nem szemeteltek, nem jött hozzájuk népes rokonság. De olyan elképesztő zajjal „működtek”, amit alig lehetett elviselni. Üvöltött a tévé, üvöltött a rádió, ordított a férfi, rikácsolt az asszony, bőgtek a gyerekek. Pechünkre udvari lakás volt az övék is, a mienk is. Elköltöztünk.

Magyarország lakosságának kilencven százaléka órákat tudna mesélni hasonló esetekről. És a legtöbben nem hallomásból, hanem tapasztalat alapján. Persze, a gádzsók között is van összeférhetetlen ember. És ami még fontosabb, a cigányok jelentős része úgy él, mint bárki más. Egy másik jelentős része viszont nem úgy él. Hanem zajosan, rendetlenséget, sőt koszt terjesztve maga körül, félelmet keltően. A félelemhez nem kell, hogy megüssenek bárkit. Elég, ha érzékeltetik, hogy bármikor megüthetnek. Sőt még az is elég, ha én félek, hogy megütnek, noha nem teszik. Félelemben élni akkor is rossz, ha annak nincs konkrét alapja.

A cigányok és nemcigányok közötti feszültségeknek ez a legbővebb forrása. Erre a forrásra uszul rá a Jobbik, most éppen Gyöngyöspatán. Épelméjű ember persze hamar belátja, hogy a megfélemlítés nem megoldás semmire, a Jobbik azonban nem az ép elmére épít, hanem az indulatokra. Nekik addig jó, amíg erősek a feszültségek, egylövetű pártként addig van életterük. Hát szítják, ahogy csak bírják.

Négy év azonban nagy idő. Ahhoz kevés, hogy a cigányok és a nemcigányok közötti feszültség feloldódjék, ahhoz viszont elég, hogy a Jobbikról kiderüljön, mennyire a primitív indulatok hullámán lovagol. A Jobbik miatt ne fájjon a fejünk: úgy mennek majd, ahogy jöttek.

A cigány szomszéd már nehezebb ügy. De nem reménytelen. Csak kitartás, türelem, empátia és okosság kell hozzá. A legtöbben nem is hinnék, milyen sokan ezzel a felszereléssel álltak neki a munkának.

Lassan elhalványul a magyar csárdás dicsfénye külföldön és itthon is. Pedig egykor igazi hungarikum volt ez is, egész Európa jól ismerte és csodálta. A talpalávalót meg persze hogy cigánybanda húzta, ez így volt kerek képi-fogalmi topsz.

Most tehát egy kép a csárdás fénykorából, Au Lajos csabai csárdásának kottacímlapja. Pesten jelent meg 1864-ben, és Stock János 1776-ban megjelent, cigányzenészeket ábrázoló rézkarcsorozatából kompilálta a szerzője. A prímás a képen kontrás módjára tartja a hegedűjét, amit nem is értenénk, ha a Stock-sorozat alapján nem lenne világos, hogy kottacímlap rajzolója félreértette, összekeverte az ottani figurákat. A képi közhelyek, idegen kifejezéssel vizuális toposzok ilyen erősek: az ember gyakran jobban hisz azoknak, mint a valóságnak. Ebből a jelenségből aztán sokat profitálhat a mentalitástörténet.

Néhány éve egy cigány vezető ezt mondta egy tévéműsorban: „A cigányok igenis tudnak és szeretnek dolgozni, csak munkát kell nekik adni.”

Ezzel a mondattal két probléma is van. Az egyik, hogy a munkát – sokunk keserű tapasztalata – nem adják, hanem megszerzik. Tudással, ügyességgel, kitartással, szerencsével, hozzáértéssel, kapcsolatokkal. A munkának utána kell menni, és még így sem könnyű nyakon csípni. Azért azt hozzá tehetjük, hogy az államnak van ebben felelőssége, a foglalkoztatás bővítése az államnak is dolga, de alapvetően az egyes emberek felelősek önmagukért. Azért is, hogy megszerezzék a jövedelemszerző munkát.

A másik a nagyobb, az összetettebb probléma. Az az állítás, hogy a cigányok szeretnek dolgozni, így egyszerűen nem igaz. Csakhogy az az állítás sem igaz, hogy a cigányok nem szeretnek dolgozni. Nem azért nem igaz, mert soha nem szabad általánosítani – éppenséggel miért ne lehetne, miért ne állapíthatnánk meg egy-egy közösség jellemző tulajdonságait (lásd: Rasszista-e Fokasz Nikosz?). Hanem azért nem igaz, mert ebben a munkakerülés, a lustaság vélelme foglaltatik benne, márpedig a hagyományos cigány életmód sem nem lusta, sem nem munkakerülő.

Vannak lusta cigány emberek (meg lusta magyarok, örmények, hottentották), de a cigányok – így együtt, mint nép – nem lusták.

Az igazság az, hogy a cigányok igenis tudnak és szeretnek dolgozni. Csak éppen nem olyan struktúrában, nem olyan körülmények között, ahogyan a többségi társadalom. És ez az, amivel baj van. Ahogyan nem működik egy olyan közlekedési rend, amelyben bizonyos autók a balkéz-szabályt követik, úgy nem működik egy olyan közösségi termelés sem, amelyben a többség bizonyos szabályokat követ, egy kisebbség pedig másokat.

Szó volt már róla, mégsem hiába való újra elmondani: a hagyományos cigány társadalom klasszikus bázisdemokrácia. Ismeri a tekintélyt, de nem ismeri a parancsolás jogát. Egy húsz-harmincfős kompánia esetében erre nincs is szükség, ennyi ember elég kevés ahhoz, hogy az ügyeikben megegyezésre jussanak. Ezért a hagyományos cigány munkavégzés sem ismeri a főnök-beosztott viszonyt. Mindenki együtt dolgozik, a tekintélyesek irányítanak, de nem parancsolnak. Mint a falusi kalákában. A hagyományos cigány társadalom ilyen értelemben a szabad emberek társadalma. Más kérdés, hogy ugyanakkor kiszolgáltatott a külső körülményeknek – ez a szabadság ára, és kérdés, hogy megéri-e (a telepi cigányok közt alig van, aki megéri a hatvan évet, és a vándorlás idején az ötven éves kor is ritka volt).

Itt tehát megint azzal szembesülünk, hogy az évszázadok alatt rögzült cigány magatartásminták elveszítették az érvényességüket. A premodern korban a többségi termelés és a cigány termelés (munkavégzés) nem érintkezett egymással, csupán a munka eredményét, a termékeiket cserélték ki (ez az, amit már több helyen párhuzamos történelemnek neveztem). A hagyományos cigány termelési mód termékeinek immár nincs többé piaca, a modern társadalmi termelés viszont sehol sem nélkülözheti az utasító-utasított viszonyt.

A problémát tetézi, hogy a cigányság kiszorult még a közösségi termelés legkevésbé hierarchizált terültéről, az építőiparból is (nincs annyi építkezés), és aki elszokott a munkától, azt még nehezebb arra újra rávenni. Akinek húsz éve nincs munkája, az többnyire már tényleg nem szeret dolgozni.

Lehet, hogy az egyik megoldás az volna, ha állami támogatással létrejönnének olyan munkahelyek – Erdélyben például versenyképes kisüzemi cigány téglagyárak működnek ma is –, ahol a cigányok a hagyományos cigány munkaszervezetben dolgozhatnának, és innen, mintegy kifutópályáról zárkózhatnának fel a modern termelés struktúrájába.

Ezúttal egy kép a hagyományos cigány termelés korából, Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című, 21 kötetes nagy sorozatnak az 1886-ban megjelent bevezető kötetéből, annak is az 571. lapjáról. Nem fénykép alapján készült, hanem kvalitásos grafikus fantáziarajza, amely egy kiírt, jól ismert képi világot jelenít meg.

A négy szekér, szekerenként két lóval kissé soknak tűnik, és azt az ideát tükrözi, hogy minden kiscsaládnak (szülők, gyerekek) saját szekerük van. Rendszerint nem így volt, két-három kiscsalád (plusz az öregek) birtokolt egy szekeret, többnyire egy lóval. Idealizáltnak tűnik a cigányok viselete is, mindenesetre nélkülözi a máshonnan jól ismert cigány képi közhelyeket. A feltehetően osztrák rajzoló magyar parasztruhát adott a cigányokra, amiben viszont egy máig élő nyugat-európai fogalmi toposz, a magyarok és a cigányok összecsúsztatása, a magyaroknak „cigánynépség”-ként való felfogása tükröződik. Ez azonban nem csak negatív asszociációkat (konnotációkat) hordoz, a rendetlenség és könnyelműség mellett benne van az irigyelt muzsikás szabadság és bohém élet is.

A minap egy szociológus előadásán voltam, borsodi cigányok helyzete volt a téma (ő szigorúan romát mondott, a cigány kifejezés egyszer sem hangzott el). Az előadó rengeteg hiteles adattal bizonyította, hogy a cigányok jövedelme mennyire alacsony, milyen magas a munkanélküliség és milyen magas az eladósodottság. Egy döbbenetes adat: a társadalom jövedelmi szempontból alsó öt százalékába eső (cigány és nemcigány) családok ötöde ügyfele a Providentnek. Ez valami nagyon sötét ügy, nyílt színen: rengeteg szegény ember kicsi pénzeinek átáramoltatása néhány gazdag emberhez, aminek révén a szegények még sokkal szegényebbek lesznek. Fel nem foghatom, hogy ennek miért nem lehet gátat szabni. Ha a bukósisakot kötelezővé lehet tenni azért, hogy a felelőtlen embereket megvédjék önmaguktól, akkor a törvényes kamatot miért nem lehet emberi szinten maximálni, mondjuk a mindenkori banki alapkamat öt-hatszorosában (beleértve az összes "szolgáltatás" díját)?

Az előadó azzal indokolta a szegény családok ilyen eladósodását, hogy ők ki vannak rekesztve a rendes hitelezésből, és ha szükség hozza, csak ilyen kölcsönöket tudnak felvenni. Szó szerint ezt mondta: „Sokszor az uzsorások mentik meg ezeknek az embereknek az életét. Amikor kórházba kell vinni a gyereket, amikor meg kell venni a gyógyszert, akkor csak ezektől tudnak kölcsönhöz jutni.” Őszintén szólva ebben én nem hiszek. Sajnos senki nem kutatja, hogy ténylegesen mire megy a kölcsön vett pénz, de nagy összegben mernék fogadni, hogy tíz esetből kilencszer nem gyógyszerre.

De ez egy másik történet, szeretnék is visszatérni rá. Most maradjunk annál, hogy meggyőződésem szerint az államnak bizonyos esetekben kötelessége megvédeni a polgárokat saját felelőtlenségükkel szemben is. Többek között azért van erre jogalapja, mert ez a felelőtlenség utóbb nagyon sokba kerül az adófizetőknek. Ismétlem: senki sem vitatja, hogy az államnak joga előírni a bukósisakot, mert nem akar eltartani egy csomó felelőtlen rokkantnyugdíjast. Ugyanígy legyen joga betiltani a mértéktelen kamatot is. Sokat lendítene a mélyszegénységben élőkön, ha végre megszüntetnék ezt a ma még legális anyagi kizsákmányolásukat.

Az indulatos íráshoz egy békés kép, Rohbock Lajos színezett acélmetszete 1856-ból, egy több mint 200 darabos sorozatból. A korban nagyon kedvelt veduta műfaj szép darabja, az ábrázolt vár és település előterében, mintegy díszítve a látképet apró alakok, staffázsfigurák láthatók.

Balra lent egy cigány csoport, amelyet a mezítelen gyerek, mint egyértelműen cigány képi toposz azonosít.